Őrült, vad, vakító kékség a tér:
türkiz, zománc, azúr fényzuhatag;
csak távol a hegyek ormán a dér
fehérje szikráztat vakfoltokat.
Lángol a nap, fény veri a tájat,
fortyogó ónszalag a vén folyó,
a sík testén egy beégett vájat,
s hőt lehel rá az izzó tűzgolyó.
Ez már talán az ősi Phlegeton,
mi a Styx sötét vizébe árad,
társa: Lókütosz, Léthé, Akherón
— holtak vize: gyász, feledés, bánat.
Parázs a kín, kénszínű láng lobog.
Kik fogadnak majd? Szörnyek, angyalok?
Gyönyörű a szonetted, ami nem kevés mitológiai tudásról is árulkodik.
VálaszTörlés