III.
Esőszagot izzadtak a házfalak. Az úton tengernyi pocsolya csillogott. A járókelők átugrották vagy kikerülték. Nem érdekelte Kallocsányt a ráfröccsenő sár, az átázott műanyagtalpú vászoncipő cuppogása. Jókedvűen ment a célja felé. Várta a viszontlátást a széles látókörű, izgalmas emberekkel, a barátságos hangulatot, a lelki összetartozás érzését! A Szabadság sugárút végén járhatott, mikor egy szakadt ruhájú, csapzott hajú nő loholt el mellette. Futtában a Zoltán mögött lépdelő alvilági forma férfinek kiáltott oda.
– Hé, Lakatos Józsi! A zsernyákok lekapcsolták a végeket, egész a Belorusz térig! El ne kapjon a razzia!
– Kösz, Maja! Már itt sem vagyok! – azzal a fickó szabályos hátraarcot csinált, s szaporázta az ellenkező irányba.
Kallocsány magában nevetett: hogy fut a kis ribanc, meg a stricije! Szemezett az utcai büfé mandulaszemű felszolgálónőjével. Sebes léptekkel átvágott a belvárost a keleti szektorokkal összekötő hídon, csak átment volna. Eltorlaszolták a vasbeton kolosszus közepét a rendőrség járművei. A kékegyenruhások és a munkásőrök igazoltatták az embereket. Rá sem hederítve a tiltakozásra mindenkit visszafordítottak a folyó menti kerületek felé.
Zoltánon rossz előérzet lett úrrá. Az egyik tagbaszakadt munkásőrtől megkérdezte:
– Polgártárs, miért zárták le a hidat?
Beszédes kedvében volt a szögletes állú férfi, mert foghegyről odavetette:
– Az Elhárítás lekapcsolt néhány nyugati kémet a Grósz Károly utcában, meg a velük összejátszó helyiek közül sok tagot... De ezt nem tőlem hallotta! Hátra arc, mozgás polgártárs!
Kallocsány lába remegve lódult meg. Lelkében a félelem és a kétségbeesés vihara dúlt. Hogy történhetett ez? Biztos, hogy a Hertelendyék búvóhelyét fedezték föl!
A híd lábához érve elerőtlenedett, nekitámaszkodott a pasztellszínű sarokház falának. Nem maradhatok itt! Felfigyelhetnek rám az utcai lámpákra szerelt kamerákról. Lehet, hogy köröznek. Az ujjlenyomatom ott van a bejárati ajtó lapján. El kell tűnnöm mielőbb!
Szürkéskék Ladák raja száguldott Kelet felé. Oldalukon felismerhető volt az Elhárítás emblémája.
Árulás! Mindenki lebukott! Szegény Hertelendy, Díáz és a többiek! Szerencse, hogy késve és gyalog indultam el: most én is ott ücsörögnék összeverve valamelyik rabszállítóban.
A zsúfolt buszon majd agyonnyomta a sokaság. Ennek most örült, összehúzta magát. Remélte: termetével nem lóg ki túlságosan az utasok tömegéből. A munkásszálló épülete előtt szállt ki. A kapucnit a fejére húzva rohant fel a lépcsőn, az ügyeletesnek csak egy fejbólintással köszönt.
A hálókörlet üres volt. Vászon hátitáskájába dobálta a legszükségesebb ruhadarabokat, a közös hűtőből kivette az összes konzervet (a társaiét is) és egy zacskó kétszersültet. Belegyömöszölt még két palack ásványvizet, s már be is csapta maga mögött a körlet ajtaját. A lépcsőházban találkozott az első isme-
rőssel. Kenéz István láthatóan fel volt zaklatva.
– Képzeld Zoli, bemondták a tízórás hírekben: államellenes összeesküvést hiúsítottak meg a fegyveres erők! Itt a Vízivárosban! Aljasság!
– Nem hallottam, Pista. Ne haragudj, mennem kell!
– Hová rohansz?
– Összejöttem egy csinos barnával, pihenős vagyok, csinálunk nála egy pizsamapartit.
– Akkor siess, jó hempergést komám!
Kallocsány mosolyt erőltetett az arcára. Ahogy kijutott a nagykapun felsóhajtott. És most merre? Keletre semmiképp, ott nyüzsögnek a biztonságiak.
Észak és Dél kopár vidék. Irány nyugat, a hegyek!
Leintett egy taxit. A sofőr blokkolt és elindult a Folyón át Nyugat- Víziváros irányába. Nem nézett ki a jármű ablakán, tudta, hogy a belváros lerobbant bérházai közt haladnak. Ahogy a kocsi elhagyta a nagy víz ezüst fonalát régi silány épületek közt vitt az út. Miután mögöttük maradt az Ó-Víziváros dombol-
dalba épült bódérengetege, nagyot fékezve megálltak. Kallocsány nehéz szívvel szedelőzködött össze, s mászott ki a fűtött járműből a fanyar szagú ködbe. A taxis fürkésző pillantása szánalommal telt meg, aztán becsukódott az ajtó és a
Moszkvics elszáguldott a város irányába. Sándor egyedül ácsorgott az út szélén.
Elöntötte elméjét a keserűség:
Mi volt a bűnünk? Amivel riogatják az embereket a Híradóban csupa hazugság, koholt vád! Mi lesz Vízivárossal, a Népköztársasággal, ha mindem polgárt egyetlen Párt szolgalelkű követésére kényszerítenek? Milyen az élet az Unióban, ahol pluralizmus van és szólásszabadság?
Ócska cipőjével rugdalta az obszidiánszín kavicsszemeket, amik két oldalt borították a töltést. Tősgyökeres városiként viszolygott a tágra nyílt tértől. A köd fölszállóban volt, előtűnt a harmattól csillogó, gazzal benőtt táj. Tízezer éve a Föld jégkorszakának végén a barlangjából előmerészkedő ember érezhette ezt a rátörő magányt. Sándor – akárcsak egykor az őse – végleg el volt vágva szülő-helyétől, éltetőjétől...
A távolból is föllebbent a párafüggöny, feltűnt a Középhegység fűrészfogszerű vonulata. Napfény ragyogta be a tájat, a levegő megtelt madárcsiviteléssel.
Kallocsány Sándor lelkéről mintha kősúly gördült volna le: a múlt ballasztja. A megkönnyebbülés érzésével egy rég olvasott vers részlete szakadt fel ajkán:
Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
Rézarcú nap villan a pocsolyán.
Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
új beszédet tanulgat már a szám.12
Kallocsány Sándor kigombolta mellkasa fölött a kabátot és határozott léptekkel nekivágott az ismeretlennek.
Szombathely, 1988-2016
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése