.jpg)
Megjelent a Helyőrségben. A kép + Mocsár Zsófia Alexandra munkája, amit 16 évesen készített
lépteim színes
vásznakra száradnak
kezeim botot ragadnak
mikor az indulás ideje
nagyot hörög bensőmben
és lebukik a kőgalambok
alá megkeresni létem
egykori palettáit melyekből
kiperdülnek a színek
és gyermekkorom kaleidoszkópja
újra csodákat teremt bennem
rossz csípőimnek szárnyat festek
hosszú tollakat a madárnak
fényes grádicsokat az elmenőknek
és térképeket az érkezőknek
nyitogatom gyermekkorom
kapuját amit úgy szerettem
a fehér cicám ott szökött ki pedig
és hetekig gyászolt a lelkem
nem bontom többé vitorláim
a hajó meg sem rezdül bennem
csak zátonyokkal tele a tenger
és színeit a mélység torka elragadja
*
ma megállított egy fűszál
kékesfekete haját egyre csak fonta
és megkérdezte tőlem vele tartanék-e
Nakonxipánba a csodák dorombolását
hallgatni és rézsútos óriások dalait
lekottázni hirtelen meg sem lepődtem
olyan gyorsan akart vitorlát bontani
míg Itália nem vakfolt a térképen és
nem
indul világot látni Beatrice hogy
a balsorsa soha ne engedje Dantéval
találkozni egy hídon ahol a karneváli
menetben
akár egy szöcske messze szökken
*
a küszöbben minden összefolyik
a nakonxipáni léptek a középkorból
a még most pelyhedző reneszánszba
csavarodva surrannak mindig álruhában
a dalok a madárcsőrú cipő a csipkezsabó
a sok könnyű madárpehely szépségüktől
egyre csak hátrálok nem tudom zokogás
nélkül megfesteni az ajtó csodáját a
varázsló süvegét és önmagam a sárban
*
ma Lodovico vagyok Na’ Konxi pan
hercege
mindenki ismer és fejet hajt előttem és
sóvárogva bámulnak mikor Beatrice belém
karol
aranyló zöldes színű a táj én
kivöröslök
belőle szívem hölgye hófehér galamb
és messze szállunk elhagyva a Vajkutya
utcát hol némán suhan utánunk Bam a
házmester szökni innen nem lehet immár
soha babonák kötnek a zarándokok fejébe
*
az anatómiám nem boncmestereknek
terveztem
a Varázsló kertjében szenvedély ég
hattyúi nyakad
kibontani nem engedik a köréje tekert
gyöngyök
így szemeid íriszét föntről is látom és
óhajtom
ajkaid érintését telített illatok
szállnak jobbról
barna tónusú világom megosztom veled hű
kedvesem
*
egyszer arra gondoltam hogy megmászom a
tengert
hegyei nagy csatákra hívtak és
„Ma látom Lionardót és ma él Pauline.”
nagy tölcséres virágok borulnak elém
ahogyan lágyan
ringok a parton és ujjgyakorlatokat
végzek vízi orgonára
kaukázusi topázból rakom ki az utat és
felkiáltok
Bucorkának a harangozónak a
világítótoronyba
zúduljanak a színek égjenek a tüzek ha
jön a Létra
és szökőárrá változom mert a Mulandóság
én vagyok ma
*
Auréliát faggatom miért ölte meg magát
festem az árva arca fölé omló glória
haját
a hullákkal foglalatoskodó szolga
elillant közben
én pedig libabőrös leszek a nyárban
ezzel a lánnyal
életében nem foglalkozott senki sem
annyit
mint én most halálában és elrohanok
onnan
ahol az örök modell sem hisz a
feltámadásban
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése