Kertész Éva: A néma utas

 

 

 

A kora délelőtti órában meglehetősen sokan várakoztak a megállóban. Kellemesen simogatta a napfény a felszállni készülőket. Még nem sütött tolakodóan, inkább hízelgően cirógatta a kigombolt ingekből előbukkanó tarkókat. A szép fiatal nő nem tolakodott, inkább félreállt kissé, megvárta, míg lökdösődés nélkül beilleszkedhet a felszállók sorába. S amikor sikerült fellépnie a lépcsőre, ferdén oldalazva igyekezett bejutni a kocsi belsejébe. Karját folyamatosan védelmezőn kosara köré emelte. Vállán hevederrel biztosított kosár, olyasmi, amiben egészen apró gyereket szoktak utaztatni. A babából egyébként semmi nem látszott. Gondos kezek könnyű fehér gézzel takarva biztosították védelmét a gyorsan erősödő napfénytől.

Sokan szálltak fel a megállóban, a nő nehezen haladt, inkább araszolt a hátsó ülések egyike felé. Néha megfogta egy-egy ülés fogantyúját, de egyik kezét mindenkor óvón apró utasán tartotta. Már csaknem elérte az üres helyet, amikor jobbról, a foglalt helyek felől egy goromba hang vágta mellbe:

- Mit tolakszik itt? Úgy nyomul, mintha nem lenne elég fiatal! Magának még jó a lába nyugodtan állhat! A gyereke, úgy látom, biztonságban van.

Mindenki a hang irányába fordult, látszott, hogy az utazók kilendültek nyugalmukból, mondhatni megrendültek ezen az otrombaságon.

A hölgy nem reagált a közönséges megnyilvánulásra, de látszott, hogy hálásan fogadta a sarokban ülő fiatalember szívélyes mozdulatát, amellyel felkínálta neki a helyét. Óvatos mozdulatokkal csúszott be az ablak mellé, ahol már nem kellett tartania hirtelen kanyaroktól, gyors megállásoktól. Amint elhelyezkedett, enyhén megemelte a fehér takarót, bekukkantott alá, majd gyengéden, elégedett arccal visszahajtotta az alvóra.

Tudomást sem vett a személye által kiváltott vitáról, amely már-már veszekedésbe torkollott. Úgy el volt merülve a helyfoglalással, s az ölében pihenővel, hogy fel sem tűnt neki az a társalgási forma, amely miatta alakult ki, s már részt vett benne az utasok többsége.

- Mért fáj magának, ha más is leülhet egy trolin, ami aztán valóban mindenkié?

- Különösen, ha már korábban letette a seggét.

- Hogy merészel egy idős emberrel ilyen hangon beszélni? Én már leéltem életem javát!

- Fölösleges mondania hölgyem, lerí magáról. Sajnos, a stílus, amit képvisel, mást tükröz. Mondhatnám, korszerű. Nem szeretném, ha a gyerekeim magától tanulnának jó modort!

- Maga csak ne oktasson engem! Én már ötvenhatban is tudtam, hol a helyem.

- Emberek! A hölgy ötvenhatban is tudta, ezen a vele egykorú ütött-kopott trolin is tudja, tehát mindenkor ügyesen helyezi el azt a roppant illedelmes testrészét. Csak azt nem értem, miért fáj neki, ha az is helyet keres a világban, aki nem élt Krisztus előtt?

- Kérem szépen uraim, és hölgyeim! Igaz, hogy nagy a hőség, s az idősebbek ezt különösen nehezen tűrik, de viselkedjenek már úgy, mintha Budapesten élnénk. Nem vagyunk bozótlakók!

- Csak ne sértegesse, uram, a bozótlakókat! Azokba annál sokkal több érzelem szorult, hogy sem azon civakodnának, ki bújjék nagyobb lapulevél alá! Sajnos, ezt az újmódi stílust az újmódi kultúrával tettük magunkévá. Itt már annyi a magyar nemes, hogy szinte senki nem olvas, annál többet néz tévét. Az pedig, amit a televízió manapság közvetít, egyenesen az ember tragédiája.

- Miért? Maga talán nem örül annak, hogy a társadalom minden tagja szemléltető oktatást kap naponta csalásból, aljasságból, kegyetlenségből?

- A trágár beszédről nem is szólva!  Íme, az eredmény. Már az idősebbek is indulatosabbak, és sajnos közönségesebbek, mint korábban!

Az érintett hölgy, aki nem vett részt a vitában, közben többször betekintett a fehér lepel alá, és szeretettel vegyes megelégedettséggel vette tudomásul, hogy ölében minden rendben. Egyszer némi mocorgást észlelhetett, de megnyugtatóan magához szorította a fejecskét, s ettől a mozdulattól ismét alvás következett.

Az indulatok lassan elnyugodtak, az utasok is cserélődtek, de mivel a végállomás következett, az emberek rendezgették ölükben táskáikat, s szerencsére már nem foglalkoztak egymással. Egyszer csak halk vakkantáshoz hasonló hang hallatszott a hátsó sor felől. Vagy inkább apró vinnyogó kutya jelentkezése. Ez a hang fájdalmas üzenet, nyafogás, és a kényelmetlenség bánatos kifejezéseként tört elő. Az utasok felkapták a fejüket. Mindenki hátra fordult. A fiatal nő leemelte a karjában ringatott csomagról a takarót, s egy fehér gézzel sűrűn bekötözött kutyus vált láthatóvá, amint melléhez simul, belelapul a karjába, amely most a biztonságot jelentette számára. Orrocskája fénytelen, miként a szőre is, két apró szeme álmos, kábán pislog, csak hegyes kis fülei jelzik, hogy éledezik.

A leszálláshoz készülődő kevés utas mindegyike meglepődve, különös gyengédséggel fordult a nagy beteg, bekötözött állat felé. Amikor leszálltak a buszról, nem széledtek szét, egy emberré tömörülve vették körül a kutyát és gazdáját. Mindenki tudni akarta, mi történt az apró állattal.

- Mi baja ennek a kis szegénynek?

- Sérült kicsi kutya.

 - Mi történt vele?

- Úgy véljük, nem kellett többé a gazdájának, és hihetően kidobta valahonnan.

- Micsoda embertelenség!

- Egy védtelen állattal ezt művelni!

- Nesze neked, jó emberek!

- Milye sérült?

- Két lába eltörött, tele van zúzódásokkal. Most operálták.

Elszállt minden méreg, bosszúság, türelmetlenség, s mintha a béke fehér galambja olajágat dobott volna közéjük, mindenki elérni, megsimogatni, kárpótolni igyekezett az árva kis ebet az elszenvedett sérelmekért. Mindenkitől kapott egy kedveskedő mondatot. Ő lett a középpont.

- Nagyon aranyos vagy!

- Te szegény kis elhagyatott!

- Gyógyulj meg hamar!

          - Jó gazdira akadtál, tudod?

A fiatal nő állt közöttük ellágyult arccal, meghatottan, s megigazította vállán a hevedert, melyre az volt írva: Állatvédő szolgálat.

Jól hallhatóan megszólalt:

- Szeretne valaki önök közül gazdája lenni az én kis védencemnek?

Mire elhangzottak az utolsó szavak, egyedül állt a karjához lapuló kutyával. Csend volt körülötte. Uram Isten Csobolyó? Itt senkinek sincs annyi pénze, hogy magához öleljen téged?