M. Fehérvári Judit: Lehetne, akár prekolumbián…

 

 

 

 

Hajnalban forgolódom, nem jön a megnyugvás, az álom,

hullócsillagok cikáznak az augusztusi égbolton, ablakom

tükör, visszaveri csóváik és kívánnék valami képtelenséget,

de nem lehet, már más időkben bolyongok és szépen bedobozolok

mindent, amit versekbe szednék: hét gyermeket,

akiket az inkák az ezernégyszázas években áldoztak fel,

az is lehetséges, száz esztendőt tévedek, de

együtt helyezték őket végső nyugalomra a mai Peru

területén, a Cuzco-völgyben, miközben arany és

ezüst szobrocskákkal és lámafigurákkal vették körbe őket.

Három és tizenkét éves kor között voltak csupán, s

most én temetem egy résbe ezeket a megfojtott

lelkeket, kik közül egyet messzebb vittek, s még több

díszes tárgyat helyeztek köré. Látom a szenvedéseiket,

s nem tudom, miért kellett idő előtt eltávozniuk,

és mégis, milyen szertartás része volt ez az egész?

Egy másik polcon inka és azték szüzek koponyái fednek be

egy hatalmas hegyoldalt. Élő testükről nyúzták le

bőrüket, melyeket a papjuk magára öltött így kívánva

népének jólétet, és van egy polcom az azoknak is,

kik véresebb dolgot is műveltek. A bőséges kukoricatermés

miatt folyt az éltető piros… Obszidián kések vagdosták ki

az emberek szívét, hogy a Napot, s Holdat így bírják

mozgásra hitük szerint, miközben esőért esedezett

cserepes ajkuk vagy jól elraktározom azt a kétszáz inka fiút és

leányt, aki azért szenvedett ritikus halált, mert  meghalt a király.

Éljen az új király… Még a maják voltak a legkíméletesebbek

időnként kútba fojtottak embereket, így ünnepelve a szent

ünnepeket. És eltettem néhány csontot is a koponyaoltárról

temettem el őket, kiknek karját és combját jóízűen elfogyasztották

az önmagukat istenfélőnek nevezett civilizált emberek.

Jól esik most filmet vetíteni a régen elfeledett korokról, történelem a táj,

prekolumbián. Hozzá úgy simulok, mint kihegyezett ceruzámhoz

a tiszta táj, az üres papír, melyen a szavak szárnyaszegett madárkák

suta lábaik a hóban a messze-messze Andokban élelemért kiáltanak, akár

ez a vers a legszebb mondatnál haldoklik éppen, s nem lesz belőle

soha, csak néhány gondolatfoszlány az életemből, mi a végéhez közelít.

Nincs más, csak keserűség, magány és néhány megszentelődött pillanat,

mi vezeti lelkem ebben a hiányokkal tele éhségben egy ép vers után,

ami nem halottakról zeng litániát, hanem az élet fenségét hirdeti.

Hajnalodik lassan. A csönd a lelkem feszíti szét. Szívemen lakat. A

kulcsát már a túlpartról őrzik. Nem bánom. Szeretem, hogy bármikor

úgy dönt Isten, értem küldi őrangyalát, de addig el kell mondanom,

miért éltem, hittem, szeretettem, reméltem, de most erre képtelen vagyok…

Szavak nélkül nem számítok magamnak sem sokat, de nem jön az

a pillanat, amiért élnem érdemes, hogy emléket állítsak annak, ki

legdrágább nekem: az egyetlen halott gyermekem. Most szomorúak a

sorok is, közéjük is beköltözött a veszteség. Félrebeszélek. Lázálommá

vált a mai nap is. Vagy talán mégsem? Ima, körhinta, forgatag mind,

mind itt keringenek a fejemben, akár eltévedt bolygók Isten hatalmas

kertjében, s, ha találkozunk végül, mosolyogva röppennek a parti

sirályok a hófehér mólóról a végtelenbe, s te a Mennyország kapujában

állsz majd nem evilági örömkönnyekkel őzikemosolyú szemeidben.

Nem számít többé az inszomnia, sem az infláció, járványok, háborúk,

családom lesz ismét, mit kegyetlenül elvett tőlem is a sors, így lehetnék,

akár a prekolumbián civilizációban egy ember, kinek kivágták a nyelvét,

elvették a lelkét, és már egy másik életre készülve egyre csak vár…

 

M. Fehérvári Judit

 

Debrecen, 2024. 08. 24.