Inspirációk
Simone De Beauvoir olvasása közben
„Meddig
él az ember, ha halhatatlan?”
I.
Ott fekszik az ágyban, eleinte észre sem
veszi. Ő elnéző mosollyal nyugtázza, kérész életűnek nevezi, őt, a nagy
színésznőt, akinek hatalmas sikere volt este a színházban Rosalindaként.
Ez
nem fontos, mondja a halhatatlan, de mivel még mindig nem hiszi, hogy az,
bizonyítékként a torkát vágja...
A
lecsordult vér szélesedő patakokban hull a szőnyegre... A vérzés, ahogy jött
eláll.
- Hiszel már nekem? - kérdezi az asszonyt,
akinek szüksége van a halhatatlanságra, s talán a férfira is:
- Mesélj magadról.
- Majd ha megszeretsz, mondja a férfi,
közben
mosolyog a szája, és már csak egy forradás jelzi az iménti "tréfát."
Valamit titkol előttem, véli Rosméri, de
majd kiszedem belőle. Ekkor már meztelenre vetkőzött a tükörszobában, hány van
belőlem, kérdezi a számtalan arctól, kik visszanéznek rá: Mind meg fogtok
halni!!! - förmed rájuk dühösen, és a titkokkal telt férfi karjaiba vágyik:
az
kisétál az ajtón.
II.
Szavak találnak szavakra, test a testre.
Rosméri magába szívja a férfit, majd elengedi. És hiába várja. Nélküle nem tud
létezni!
Elengedte
a sikert, a dicsfényt, a karriert.
Már
napok óta Fuché szemével lát. Mit neki filmszerződés, mit neki a világ összes
színpada, ha nem borul rá többé a férfi, ha nem takarja be a hallhatatlanság
mindent
látó
szemével.
III.
Nincs olyan, hogy valamit megkapsz, és
örökké tiéd. El fogod engedni, ráunsz, mert megöregszik melletted; meghal, vagy
másra vágyik. Másra vágyott már kezdetektől fogva.
A
hatalom megszerzéséért meg kell küzdened, míg megszerzését meg kell védened.
Kétszáz évig harcoltam egy városért, amelyet végül meguntam. Rájöttem, már más
kell. Nagyratörő terveim teljesültek, meghaltak, akiket szerettem. Itáliát
francia és német marcangoló kezek tépik. Felmegyek a német-római császárhoz,
elmondani, hogyan lesz a világ ura.
IV.
Irigyelnek, mint aki a szerencse birtokosa.
Világot látok, elmegyek Spanyolországból, a kikötőkben arannyal, ezüsttel
megrakott hajók; Cortez kiirtott indiánjainak verítéke. Mégis üres a kincstár.
A vallásháborúk sosem érnek véget. Ma sem halok meg, a mártírok mosolyogva
égnek. Károly az igazság súlya alatt megöregedett egy perc alatt, a császári
korona billeg a fején. A tervek arra valók, hogy kivérezzenek.
1660. Felégett falvak. Canada földjén járok,
évekig egyedül. Újra érzem, hogy élek. Cavier mániákusan keresi a kínai
kapcsolatot, egy átjáró folyót, mely hírnevét a magasba röpíti. Közben
Montreálba „ugrok” élelemért, mire visszatérek, győz a skorbut, a
legyőzhetetlen hit porrá égett. Győzködésemre fregattra szállunk, zátonyra
futunk.
V.
Tanulás, iskola, tudásvágy, mind felesleges,
ha túl kevés az élet rád eső darabja. Armonella tündöklő madár, ki folyton egy
jobb és igényesebb világról énekel. Megszerettem, vagyonom az övé. Cabriol,
„hű” szolgám bosszúszomjas, elárul, mert kigúnyoltam, játszottam vele. Nőm
belehal az igazságba.
Mert
az igazság öl. Ahogy a túl magas lépcsők, és ha nem magadban hiszel. Csak
magadban bízz! Bertold hisz a munkásokban. Hatalmat, függetlenséget adna nekik,
csak az időpontra vár, amikor mind egyszerre fellázadnak. Az lesz az igazi
forradalom. Túl sok a közös vonásunk, s ha ezt észreveszi, kéri, hogy segítsek.
Nem bánom.
- Te majd beszélj a munkásokkal! Rád
hallgatnak, mondja, és igaza van. Újra élek!
De mit ér a szó, még kinyomtatva is.
Mindenkinek más a véleménye. Eggyé kell olvasztani azt, ami a miénk! Félek,
túlélem őket.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése