Dániai hadifogság 1. rész

Balogh Géza - Mészáros István: Dániai hadifogság 1. rész (lintorfi fogolytábor 1945.)

Mészáros István (édesanyám idősebbik bátyja) 1913-ban született, Kaposvárott. Végzettsége kertészmérnök. Dániai "kiküldetését" megelőzően a híres-nevezetes kerékpáros zászlóalj katonájaként indították el az orosz frontra - eljutott a Donig.
Az 1944. évi újbóli bevonulásakor három gyermeket hagyott otthon, egy Somogy megyei gazdaságban, Nyires-pusztán. Édesanyámmal 1944-46-ban hosszabb időt én is ott töltöttem - két nő könnyebben elboldogult négy gyerekkel, mint egy hárommal.

(Balogh Géza)

Dániai hadifogság

Írta: Mészáros István
hdp. őrmester

In nomine Dei!

Lintorfi fogolytábor

1945. október 10-től

Visszaemlékezések és élményeim

1.

Magyarországi életünk

Ha visszaemlékezem az 1944. évre, egy év távlatából igazolódnak mind azok a megérzéseim, amelyeknek erősen hatása alatt voltam. Teljesen bizonytalannak látszott minden. Érezni lehetett a háború utolsó időszakát. Felejthetetlenek voltak azok a nyári napok 944. nyarán, amikor az angol és amerikai repülőgépek százai vonultak el felettünk ismeretlen céljaik felé siettetni a végét az emberiségre oly borzalmasan nehezedő második világháborúnak.
Sohasem felejtem el szegény feleségem panaszait, és így utólag kérek tőle bocsánatot, hogy nem tudtam lelkileg élni azt az életet, ami kellemessé teszi a családi fészket. Állandó félelem és rettegés volt minden nap, hogy mikor hozza a posta a behívót, és mikor kell megválni a családtól. Három gyermek, kezdő állás és egy borzalmas háború utolsó fázisa. Csak a bizonytalan jövő – ez volt abban az időben gondolom majdnem minden egészséges és katonaviselt magyar embernek állandóan a gondolat világában és lebegett előtte, mint Demokles kardja.
Hozzánk a menykő 1944. szeptember 20-án vágott be, akkor kaptam meg behívómat újra hadi szolgálatra. Megpróbáltam a régi felmentésem érvényesítésével az otthon maradást, de nem sikerült és menni kellett. Sohasem felejtem el azt az éjszakai búcsúzást és kocsi utat, amikor feleségemmel az állomásra mentünk le.
Asszonykám panaszai és aggodalmai – vajon mikor tudom meg – milyen érzéseket rejtettek magában és milyen borzalmakat kellett átélnie a gyerekekkel együtt és megadja-e a Jó Isten, hogy még egyszer láthatom-e őket és élhetek-e velük a boldog békeidőkben és kárpótolhatom-e azokat a mulasztásokat, amiket kedvesség, szeretet külső megnyilatkozása, bizony elmaradtak, félelem miatt, hogy vajon mikor kell otthagyni őket.
Megpróbálok gondolatban végig menni azokon a stációkon, amelyeken át kellett jutnom azokig a napokig, amikor ezen emlékezéseim leírását megkezdem.

Losonc:
Bevonulásom után pár napra beosztottak egy frontra menő szakasz parancsnokául, valószínű a tordai frontra jutottam volna, mert akkor ezredem, mellyel az orosz fronton együtt voltam kint, akkor már hetek óta harcolt. Balázs Pista törzsőrmester, akivel 1942-ben együtt voltam kint a fronton a vmk. híreiből mondta, hogy óriási veszteségei vannak az ezrednek, mert már rengeteg ember ment ki pótlásként és nap mint nap mentek újabb egységek, alakulatok pótlásra. Itt találkoztam Bolla Józsival, volt nógrádszakáli kocsisommal és tőle tudtam meg, hogy Bozó Józsi volt gulyásom elesett a fronton 1942 nyarán a Novo-urpuskai ütközetben.
(Plank Jenő fhdgy-nak köszönhetem a megmenekülésemet a frontról.)
Itt beszéltem Lámai János ezredes úrral, volt ezredparancsnokommal, akinek köszönhetem, hogy nem kerültem ki a frontra. Sohasem felejtem el, mikor a katonazenekarral vonultam le az állomásra és már bevagoníroztunk, mire megérkezett a parancs az állomásra, hogy nem kell a menettel elvonulni. Életemben olyan borzalmas megérzéseim soha sem voltak, mint azon a pár éjszakán, mielőtt eldőlt a sorsom, hogy megyek-e a frontra vagy nem. Itt találkoztam pár ismerőssel, akikkel a fronton együtt voltam. Csillár Pistával, mint zászlóssal, és már mint boldog férjjel. Sztorosevojei élményeinket itt újra felelevenítettük. Egyik volt szakaszvezetőmmel, Lukács Mártonnal, aki már hetek óta a losonci őrzászlóaljnál teljesített szolgálatot és ott is maradt. Itt hallottam Simon János őrvezetőről, aki szintén megnősült, ő pesti pincér volt, s szegény újra a frontra került. Itt hallottam, hogy Mohacsek Laci eltűnt a visszavonulásban. Valamint a családból is Feri sógorom eltűnését.

Jutas:
Itt ismerkedtem meg Kömlei Károly karp. őrmester, gyöngyösi ref. kántor tanítóval, akivel aztán pár nap múlva együtt kerültünk Jutasra tiszti iskolába. Vajon sikerült-e Karcsinak a célja, mikor szabadságra ment, hogy maradhatott-e otthon a családjánál és megtalálta-e feleségét és gyermekét. Jutas – itt kezdtem érezni, hogy megúszom a háborút, ha a sors kegyes lesz hozzám egy kicsit is. Itt sorolom fel azokat a fiúkat, akiket megismertem és barátság fűzött hozzájuk. Ferenci Jóska szerdahelyi tanítóval, akivel sok kellemes napot töltöttünk együtt, és éltük át vele a Szálasi rezsim változását Veszprémben és osztoztunk az utolsó falat kenyéren és cigarettán.
X.19
Jutason volt talán életem legnyomorúságosabb időszaka. Első időszakban még volt valami élelem, de a Szállasi rezsim kezdetétől aztán nagyon rossz élelmezési viszonyok voltak. A hatalom átvétele napján – sohasem felejtem el – városrendészeti járőrben voltam és nem tudva azt, hogy marad-e a pénz értéke, egész este, amíg a cukrászdák nyitva voltak – mást sem csináltunk, mint ettük az ízetlen süteményeket.
A tiszti iskola – úgy hiszem mióta hadsereg van a világon, ez volt a legrendesebb. Tanulni nyugodtan mondhatom semmit sem tanultunk. Kb. két hónapig voltunk és vagy tízszer változtak parancsnokaink, amiből természetesen az adódott, hogy újra kezdték minden alkalommal az anyagot. A tisztek közül Engel Jenő (Enrort) fhdgy. nagy orrával és rendkívüli katonásságával volt a leggyűlöltebb tisztünk, de hála Isten nem sokára megszabadultunk tőle. Nagy Andris szds. volt aztán az utolsó parancsnokunk, aki aztán végig vitte velünk az anyagot. Már az iskola vége felé az orosz erők végig elérték a Duna vonalát, sőt néha át is keltek a Dunántúlra. Kószáltak mindenféle hírek, hogy az angolok Fiume felől partra szállnak. Orosz kegyetlenkedések hírei jártak, és az, hogy az összes ingóságaikat, főként a textil anyagokat mind elveszik a polgári lakosságtól és csak egy rend ruhát hagynak meg, a nőket pedig megbecstelenítik. Ebből aztán mennyi az igazság és mennyi a propaganda – nem lehetett megállapítani. Mi mindig arra hivatkoztunk, hogy az orosz is ember és inkább talán propaganda a rémisztgetés. Édes Feleségem és ti kis csöppségeim, akiktől már egy éve elszakadtam, bizonyára már válszt tudnátok adni minderre, hogy mi igaz és mi nem. Nem tudom, hogy az orosz fronton hogy ment a magyarság garázdálkodása, de azt mondhatom, a mieink semmi ingóságot polgári lakosoktól el nem vettek és az orosz lakosság szűkös élelmezési időszakban még meg is ajándékozott élelemmel minket. Azt nem mondom, hogy üres lakásokban nem csinált a baka felfordulást, de az biztos, hogy nagyon kevés lehetett azoknak az orosz nőknek a száma, akiket a magyar baka megbecstelenített. Hallani azonban hallottam, hogy a városi nők harisnyáért és némi nekik értéket jelentő holmikért szívesen, nagyon szívesen léptek vadházasságra különösen a tisztjeinkkel és az úgynevezett gh.-s hadtáp disznókkal, akik dúskáltak a földi javakban.
Itt nekünk a leggyakrabban felmerülő problémánk az, vajon a sok mindenféle híresztelés dacára, mit találunk majd otthon és mit éltek át asszonyaink, és mit szenvedtek gyermekeink. Nem mondom, mi nekünk is voltak szenvedéseink, de úgy hiszem az otthoniak szenvedése mellett eltörpül a mienk. Ezért kellett férfinak születni és ezért kellett családot alapítani, hogy egy erőszakos hatalom szakítsa el az embert mindentől.

Folytatása következik.