Mezítláb a forró homokon (régi történetek a gyermekkoromból)

MIÉRT NEM TANULTAM MEG TEHENET FEJNI

Már tizenöt éves nagylánnyá serdültünk, amikor botrányt okoztunk a viseletünkkel a tanyavilágban. Abban az időben jött divatba a bikini, és mi a nagyapánkkal ebben a ruhadarabkában  forgattuk a szénát. Ne higgye azt senki, hogy olyan semmit takaróban billegtünk, mint manapság, mert a melltartó rész teljesen eltakarta a mellet, az alsó pedig felért a köldökig. Nagyszüleink elfogadták a mi városi öltözködési szokásainkat, de nem úgy a tanyasiak. Kint a mezőn átláttak egymás földjeire, néha még beszélgettek is egymással. A földeken a nők, hosszú nyári ruhát és alatta mackónadrágot viseltek, nehogy felégjenek. Hát ezen meg mi nevettünk jó nagyokat. Summa summarum, bikiniben láttak bennünket, és szárnyra kelt a pletyka, hogy a Bagi unokák meztelen dolgoznak a földeken.

Igaz, hogy nem jártak át egymáshoz, csak ha segítségre szorult valamelyikük, de a pletyka gyors lábon járt így is, és hamar eljutott a nagyanyám fülébe. A megszólást, főleg ha jogosnak érezték, nagyon zokon vették. Azontúl szoknyában és blúzban kellett dolgozni, nem meztelenkedhettünk többé. Nagyapám szerint, a fiatalok sokat vétenek az erkölcs ellen és nem szorgalmasak, mire jut majd így majd ez a világ, hajtogatta. Ha mai világot látná, biztosan ezt mondaná: -No, én ezt mán régőn mögmondtam!

A Boriska tehénnel nagyon jó viszonyban voltam, szót fogadott, talán azért, mert  delente a megmentőjének tekintett, hisz olyan gyorsan szedte a lábát a kútig, hogy alig bírtam követni. Amikor a kapuhoz értünk izgalmában mindig egy nagyot bődült, nagyanyám szerint köszönt, de én inkább a szomjúság megnyilvánulásának tartottam. Úgy ivott minden alkalommal, mint aki egy hete vizet sem látott. Este, amikor kimentem érte, már alkonyodott, szép csendesen bandukoltunk hazafelé. Már nem kellett a lábammal szántani a homokot, hogy meg ne égesse a talpam.  A tehén tőgye is duzzadt a tejtől, ekkor is bődült ugyan, talán megszokásból, inni viszont szép csendesen ivott. Bevezettem az istállóba , és jött nagyanyám a sajtárral, a háromlábú székkel fejni. A tehén tőgyét langyos vízzel lemosta, megtörölte a kezét, ráült a székre a tehén hasa előtt, és nekikezdett a fejésnek. A fején ott volt az elmaradhatatlan színes kendő. A frissen fejt tej habos volt és langyos, az öcsém ezt nagyon szerette, de én rá sem tudtam nézni erre a tejre, igaz a tejet sem szerettem, csak a vajat, túrót, és a tejfölt.

Hát egy szép estén nagyanyám azt mondja - te lányom próbáld meg a fejést. Gondoltam, menni fog ez nekem, annyit néztem már. Nagy bátran odaültem, Boriska hasához, és megfogtam a tőgyét, erre ő hátranézett és azon nyomban rúgott, én röpültem a ganéba, még jó, hogy egy csöpp tej sem volt a sajtárba.

No, mondja nagyanyám  - majd te is mosod le a tőgyét, és felkötöd az én kendőm, akkor már biztosan hagyja tőled a fejést. Persze, megint megmutatta, hogy fejjek, finoman, nem ráncigálva, érzéssel. Nem voltam én gyáva leány, nem is féltem Boriskától. Hát újfent odakészülődtem, fejemen a színes kendővel, finoman lemostam a tőgyét, megtöröltem a kezem, és óvatosan elkezdtem a fejést, finomat, érzéssel, a tej nem jött. Mondja  nagyanyám - erősebben húzd -, és ekkor Boriska hátranézet és már rúgott is. Megint a ganéban találtam magam. Mindketten letettünk arról, hogy én fejjek, pedig nagyanyám örült volna, ha néha megmenekül a fejés nehéz terhétől, de most csak Boriska örült, láttam azon a bús, kárörvendő tehén szemén.