Kádár Sára Hajnalka: Zsófi néni, a mártír

Zsófi   néni  jócskán  elhagyta a kilencven évet, bár maga volt az állandó szenvedés.  Szánni való élet jutott neki, sóhajtozott gyakran.  Az ura egy tedd ide, tedd oda mamlasz volt, akit  folyton  irányítania  kellett, apósa, anyósa mindenben gáncsoskodott, bár ő a lelkét is kitette a családért, s  a  munkában is állandóan kiszúrtak vele.

  Egyszer még a lélekharangot is megkondították érte, annyira beteg volt! Talán ezért is kell ilyen hosszú ideig senyvednie ezen a világon, hiszen akinek holt hírét keltik, az sokáig él.

Az   is  azért  történt, hogy  képesek voltak otthon hagyni őt egyedül, amikor már  a lélek is csak hálni járt  belé. De az urának fontosabb  volt  a  cséplésre menni,  nem mert   kiállni a  beteg felesége mellett, amilyen mulya volt,  hanem  ment az apjáékkal dolgozni a mezőre.  Őt    meg  rábízta  a  süket Ácinéra, akinek nem is volt ki a négy kereke soha!  No, aztán várhatta  az ebédet!  Rég elharangozták a delet, de   Áciné nem jött.  Még hogy nem hallotta meg a harangszót, hogyisne.  Biztosan elaludt, s amikor eszébe jutott a beteg, átment hozzá.  De addigra ő már ájultan, magatehetetlenül feküdt, s az a hibbant vénasszony összekiabálta a falut, hogy meghalt Zsófi. A harangozó meg futott a toronyba, hogy értesítse a határban dolgozókat a bajról.  Trappolt  is   haza lóhalálában mindenki, azt hitték tűz van valahol  a faluban,  akkora volt a hőség.  Az  ura  is  loholt  lélekszakadva,   és    a  szobába  érve  ráborult  a  testére, sírt, zokogott.  Azt hitte, meghalt, pedig csak ájult volt ő,  s  miután vizet adtak neki,  lassan – lassan visszatért belé az élet.

 Aztán sorra jöttek a gyermekek, jaj,  mennyire  meggyötörte   a  Gyurika  érkezése.  A   többi   asszony   könnyen megúszta  a  császármetszést , ő  majd belepusztult  abba is. Tizennégy öltéssel varrták össze!

 Mekkora   kínt  kellett átélnie a fogai miatt is!  Mert az a hentes doktor, ahogyan ő mondogatta, össze-vissza   faragta az ínyét,  azóta  is  fáj  a szája, az evésben sem leli kedvét.  Attól   fogva  nem  is ült  soha az asztalhoz a családdal, hogyisne, ne lássák az ő fájdalmát!  Igaz, mindig   a  tudomásukra hozta,  ha enni hívták, hogy ő nem tud enni, neki már vége van, meg vannak számlálva a napjai.

 Csak ilyenkor sajnálták őt a gyerekei. Pedig ki nem fogyott a panaszáradatból. Ő élni se akart, éppen ezért orvoshoz se ment, hiába unszolták, egy szem gyógyszert se vett be soha. Minek, az ő életének már úgyis vége.

Annak idején megkeserítették  életét  az  apósáék  is!   Közös  telken laktak, s bár próbált  ő  a kedvükbe járni, egyre csak megalázták, mocskolták. Igaz ugyan, hogy  gyakran  kihallgatta a beszédüket, s be is számolt róla az urának, nem rejtve véka alá a véleményét se róluk.  Így történhetett meg, hogy a négy éves Katika minden beszédüket elpletykálta a nagyanyjának. Lett is emiatt nagy patália! Tehetett ő erről?  Mégis ő lett ennek a  haragnak  is  az oka.  Az ura  meg  nem merte pártját fogni előttük, csak a hátuk mögött adott neki  igazat.

De meg is kapta anyósa a büntetését. Utolsó heteiben csak azt a pohárkányi tejet tudta meginni, amit ő adott a saját kezével neki. Hiába voltak ott mellette a leányai, nem fogadta be az ételt tőlük  a  teste. Csak azt, amit  az állandóan szidalmazott menye adott. 

Hiába, no, az Úr nem ver bottal, mondogatta gyakran.

 Apósa is úgy halt meg, egyedül, mint a kutya.  Azelőtt való nap még látványosan kiöntötte a finom töltött paprikát a moslékba, nem   eszi  ugyanazt  az ételt másnap is! Mit gondol a menye! No, nem is kellett többet főznie neki. 

A gyermekek mellett dolgozni is elment, könyvelni a tsz-be. A mérnök úrral jól megértették egymást, az okos ember volt, de a falubeliekkel nem talált a szó. Igaz, ő se szívlelte a beképzelt,  buta   Kéri  Bözsit.  Mire volt az is akkora nagy, sze  csak két polgárit végzett el, ő  pedig négyet.  Szapulta is  őt  ez  a  Bözsi, s addig szította ellene az elnököt, hogy el kellett onnan jönnie.

 Aztán a közműveknél, ott is összekerült a sok hozzá nem értő emberrel, a munka nagyját neki kellett elvégeznie. Hát  nem  állhatta meg szó nélkül! Dehogy értékelték az ő tudását, inkább eltanácsolták.

Az ura se volt beteg soha, mégis itt hagyta őt  egyedül ezen a világon.

Két  unokára  is  vigyázott  néha, de háládatlanok ezek mind egy szálig..

Még jó, hogy  ebben a korban eltappog a házban, s ha nem látja senki, az udvarra   és a kapuba is kimegy ő.

 Amikor  meg  a lánya átmegy hozzá, hogy ebédet, vacsorát adjon neki, gyámoltalanul üldögél,  csak többszöri noszogatás után hajlandó enni egy keveset.