Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Érnek a gyümölcsök /7.rész/



Életemben nem láttam még annyi érett gyümölcsöt, mint az ideköltözésünk első őszén.
Az almafák, és a körtefák is későn érőek voltak, így ősz derekán köszöntött ránk a gyümölcsözön igazán, de az előhírnök a szilvafa volt.
Kéklett a lombja a rengeteg szilvától, és amikor először egy kiadós, hűvös eső után eldobálta a gyümölcseinek egy részét, azt hittük, már mind beérett.
Vödrökbe szedtük hosszas munkával, hogy kimagozzuk őket. De amikor nekiültünk kint az asztalnál az ajtó előtt, és kezdtük bontogatni a szilvaszemeket akkor láttuk, hogy mind egytől-egyig kukacos, azért dobta el a fa, mert csak a hibátlanokat érlelte tovább.
Ez után naponta felmentünk a kertbe a szilvafához, és megfogdostunk pár szemet míg egy alkalommal a szilva puhán benyomódott az ujjaink között, kukac nem volt benne, és az íze csodálatos volt.
Előszedtük a létrát, nekiláttunk a gyümölcsszedésnek. A sok apró szem olyan sűrűn csüngött az ágakról, hogy hamar teltek a kosarak aztán a vödrök is, de még mindig maradt a fán.
Örültünk a szép termésnek, gondoltam ebből mind lekvárt fogok főzni, előszedtem az üvegeket, elmostam őket az udvaron, és fejjel lefelé felsorakoztattam mindet a kerti asztalunkon.
A férjem levette a spejz legfelső polcáról a nagy huszonvalahány literes lekvárfőző lábast, amit a teatűzhelyre téve teleraktunk magozott szilvával. Igaz, nagyon sok fért bele de ezen kívül mégis rengeteg maradt kint abból, amit összeszedtünk.
A szilva érett volt, és csupa lé, egy idő után a fazékban annyi lé állt, hogy el sem tudtam képzelni, mikor és hogyan fogom én ezt elfőzni majd róla.
Hát odahoztunk két széket, mondván, majd üldögélünk, kevergetjük felváltva, és pár óra alatt elkészül. De a szilva ezt a dolgot nem így látta. Forrt, bugyogott, vagy csak éppen gyöngyözött a felszín, de a lé mégiscsak sok maradt. Teltek az órák, mire fény gyúlt az agyunkban, cukrozzuk meg és a levéből legyen szörp, a maradékból pedig lekvár.
Már igen csak beesteledett amikor együtt lementünk a verembe szörpnek való üvegeket keresni.
Együtt mentünk, mert egyikünknek sem volt nagy kedve egyedül kimenni.
A házból kilépve az a tömör sötétség fogadta az embert, amit városban sosem láthatunk. Sötétség, és csönd uralta a kertet. Az enyhe melegben semmi sem moccant, mégis érezni lehetett a sok ezernyi lüktető életet. A fű közt földigiliszták heverésztek, éjszakai szellőzésüket csak néha zavarta meg egy-egy ott elmászó csiga, vagy éjjeli rovar. A lámpánkkal mindig előre világítottunk oda ahová majd léptünk, hogy mindennek legyen ideje visszahúzódni a földbe.
A szőlőindák a kerti hátrajárón lazán csüngtek a fejünk fölé. Aztán a lugason átbújva a pinceház csöndesen ásító ajtajával utat engedett nekünk a még mélyebb sötétségbe.
Sok éve üresen állt itt minden, mi pedig még újak voltunk. Hiába költöztünk ide, a kert akkor még nem volt a miénk.
A kis épület a hegybe vezetett. Az ajtón belépve  hűvösség áradt felénk, balra és jobbra is ajtók nyíltak de nekünk szemben a verembe vezetett az utunk, ezért pár lépcsőn lemenve benyomtuk az ajtót. A sok pókhálón és üvegeken kívül nem találtunk semmit, szerencsénkre ott csak a békesség, és a sötétség honolt. Ez után az üvegkereső sétánk után már nem féltem kimenni este, hiszen a kert és a növények a mi kertünk, és a mi növényeink voltak már, nem éreztem magam többet idegennek.
A konyhában aztán tölcsér is akadt és elkezdtük merni a szörpöt bele az elmosott üvegekbe, a kiürült kosarakat kibéleltük dunsztnak, de aztán hamar megteltek a helyek így a szobában a földön az ágyneműbe is üvegeket pakoltunk.
Nem baj-mondogattuk-legalább tele lesz a kamránk olyasmivel amit mi tettünk el.
Másnap már reggel nekiálltunk és végül három nap alatt feldolgoztuk mindet, az összes szilvát.
Az utolsó nap estéjén hulla fáradtan dőltünk be az ágyba és összekapaszkodva kucorogtunk az egyetlen párnával a fejünk alatt és a megmaradt takarónkkal amit kimentettünk a dunsztolásból.
Amikor kibontottuk a dunsztos kupacokat és az üvegeket szépen sorban feltettük a polcokra a kamra gyönyörűen festett, de több mint a fele még az üvegeknek az előszobában várakozott.
Beljebb rakosgattuk mindet és újabb sorokat zsúfoltunk eléjük, de mivel még maradt üveg, és a szörpökre nem lehetett tenni semmit, hát a lekvárokra tettünk néhányat. Mire elkészültünk a bepakolással csak úgy lilultak a polcokon az üvegek, az egész spejz dugig volt.
Gyönyörködve néztük, aztán jutott csak eszünkbe, hogy hiszen a többi gyümölcs még csak most érik, azoknak nem maradt semmi hely.
Megkérdeztem a férjemet:
-Szereted te egyáltalán a szilvalekvárt?
-Hát, nem vagyok oda érte-válaszolta.
Te jó ég, néztem fel a mennyezetre, akkor mi a jó fenét fogunk ennyi lekvárral kezdeni?


5 megjegyzés :

  1. Jó kis fejezet ez is, Noémi! Nem is tudom, hogyan lehet ilyen érdekesen írni a lekvárbefőzésről; már a helyzettel ismerkedés (kezdve a ledobott kukacos gyümölcsökkel), az éjszakai bátorsággyűjtés ("a mi kertünk, és a mi növényeink") is színessé tudta tenni leírásodat. A végét is igazán poénosnak éreztem! :>)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Noémi.

    Változatlanul remek írás, mint a többi fejezet.
    Igazán lekötött olvasása.
    Gratula.
    gyuri

    VálaszTörlés
  3. Tetszett az a hozzáállás, hogy sikerült megbarátkozni a saját kerttel, a saját hellyel. Már nem volt többé ismeretlen, félelmet-keltő idegenség!
    Üdv: Szabolcs

    VálaszTörlés
  4. Noémi, igazán szórakoztató, ahogy megírod a falusi élethez való hozzászokást, igazi kaland, és tele érdekességgel, tanulsággal. Ez tipikusan a bőség zavara, és nagyon színesen tudsz róla mesélni. Tetszett. :)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon megörültem kedves szavaitoknak és Mindegyikőtöknek igazán köszönöm :)
    Noémi

    VálaszTörlés