Bige Szabolcs: Man Dionisie (Mann & Barcs – emlékkép a huszadik századból - részlet)

Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közé küzdötték fel magukat.
   Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.
- Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?
- Igen. Én vagyok. Miért?
- Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül idejön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét, és feltételeit magunkra vállaljuk.
- Nem egészen értem.
- Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.
- Gondolkodom rajta!
- Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.
   Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot - és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.
   Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.
- Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott kis barátnője.
   Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.
- Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.
- Nem hiszem!
- Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.
- Meséld el!
- Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Teátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.
- A darab miről szólt?
- Nem tudom, mert oroszul beszéltek.
- Akkor nem is tetszett, ugye?
- Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.
- Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!
   A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja-bínjára.
- Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!
- Edzőtáborba megyek, édes.
- Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!
   Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv szeku néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét, vagyona és egzisztenciája elvesztését éppen a rendszer és élcsapata a securitate okozta.
   Mindenféle hihetőnek tűnő mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.
   Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.
- Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.
   Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az ONT (Oficiul Național de Turism - Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederintettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok „kiszagolták” a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.
- Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.
- A fiam, Dénes?
- Igen, igen!
- Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?
- Hát…, izé… talán hallgatnak rá.
- Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.
- Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…
- Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezte rekedten, kivörösödött arccal.
- Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!
 Ágynak esett
Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.
   Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.