M. Fehérvári Judit: A Játékos I. rész

Nem vagyok erre felkészülve, nem úgy fut az idő a végtelen felé, miképpen szeretném… Nem vagyok arra felkészülve, hogy Valaki, aki a Lányom, s örök időre az is marad, csak úgy elillanjon egyetlen szó, hang nélkül, tétován libbenve előre, néha bukdácsolva, megremegve az ürességbe, a semmibe.

Nem lehet arra felkészülni, más szóval élve, képtelenség, hogy nekem soha többé nem mondja azt senki sem, hogy: „Anya, szeretlek!”, de még azt sem, hogy „Anya!”…

Nem tudok ma sem arra gondolni, hogy soha nem lesz Unokám, akárcsak egy is, akinek születését a Csodával határos módon élném meg, hiszen nem csupán egy Gyermek volna, hanem Ő lenne, akinek lábujjait és kezecskéit, orrát, leheletét a Lányoméval hasonlítanám össze, aki a legkáprázatosabb Tünemény volt, akit valaha láttam. Csecsemőként, mielőtt a kórházból hazavittük, sötétkék „csillagösvény szemeivel” széjjelpillantott, minden egyes embert tüzetesen megvizsgált, majd mosolygott egyet, arra biztatva bennünket, hogy „OK! Tetszik nekem az új családom, mehetünk!” A gyermekorvosunk szerint is varázslatos volt minden egyes rezzenése, mert mindent hamarabb érzékelt a társainál, s mert szőke volt, s csodaszépséges.

*

Amikor a Vejem felhívott, hogy nagy a baj, Zsófit kórházba kellett szállítani, nem gyanakodtam semmi végzetesre, hiszen annyi minden történhetett a Szabadkai Népszínházban, a POSZT-on, s mivel én anya vagyok - ebben az esetben feleslegesnek érzem a múlt idő használatát -, azonnal kétségbe estem ugyan, de tettem a dolgom: mindent, ami tőlem tellett.

Szombati napon ütközött a mentőautó, ami Téged szállított egy lovas kocsival valahol Nagymaros és Vác között. Krisztián őrjöngött, miközben Debrecenből irányítva a kezelésed, Gyöngyi nénire bízva azt teljes egészében, kiderült, hogy elmúlt az utolsó pillanat: az utolsó utániban kerültél az orvosok kezébe. Gyöngyi néni még arról próbált meggyőzni engem, hogy teljes életet éltél, s próbáljak beletörődni az elképzelhetetlenbe. Ancsika, a nagynénéd és Laci, a nagybátyád azonnal kocsiba pattantak, s mérhetetlenül dühösek voltak, hogy tőlem tudtak meg minden egyes részletet, mert a „Még egy nagynéni!” tényét már képtelen volt elviselni az ottani kezelőorvosod.

*

Vasárnap délelőtt érkeztünk meg Pestre: Mariann, István és én. Intenzív osztályon Bözsi néni Édesanyját látogattam meg először. Nem félek ezektől a helyzetektől, hiszen valaha orvosnak készültem. Mégis… A csengő, s, a „Kihez jött?” kérdés elhangzása a mikrofonba, reszketésre kényszerített. Úristen! Hol vagyok? Mit keresek én itt? – fogalmazódott meg bennem. Mi lesz akkor, ha egyszer csak csönd lesz a vonal másik oldalán?! Aztán lábzsákot, maszkot, köpenyt, kesztyűt fel… Megláttalak. Abban a pillanatban tudtam: „Ezt nem éled túl.” Csekei Zsuzsának meg is telefonáltam, hogy nesztelen szárnycsapásaival érkezik a Végzet, a kettőnké, a Krisztiánnal kettőtöké, Veled és Barátaiddal, Veled és Munkatársaiddal, Veled és a Család minden egyes tagjával közös.

Ancsika kisírta a két szemét is. Én még nem… Csak délután. Kirohantam minden védőruhával és lábzsákkal (De hülye szó!) a testemen, Krisztián követett, s csak annyit mondott: „Ez nem Zsófi, csak egy test.”
*

Éjjel nem aludtam, le sem hunytam a szemeim. Az emeleten aludtam (volna) Kristóf szobájában. Nevet adtam a nyolc éves macskának: Lucifernek kereszteltem, akit ezután nagy nehezen beengedtem, ne kérdezd, hogyan, elveszek a redőnyök és zárak világában, mint mindig, mindenhez béna vagyok, mint mindig… Lucifer befeküdt az ablakba, szemmel láthatóan jól érzi magát.

Reggel felhívom a debreceni belgyógyászom. Vigasztal. Lehet még Remény – mondja. Nem tudom, elhiszi-e?! Gépiesen reggelizünk. Kórház. Látogatási idő. Délután dettó. Három kezelőorvosod van: egy szkeptikus, megrázóan őszinte, véresen komoly, aki köntörfalazás nélkül közli, hogy a baktérium okozta gennyes agyhártyagyulladásból nincsen felépülés és csak mondja, csak mondja, amíg azt nem találom hozzávágni nem késsel, tőrrel, csak halk szavakkal, hogy hagyja már abba, tudom, de, ha van Remény, ha csak annyi, mint egyetlen hajszálam abból száz-százötven-ezerből, akkor azt is legyen kedves részletezni…

És én vagyok az intuitív-szkeptikus… A másik pozitívan áll hozzánk, kedves és megígéri, hogy vigyáz Rád. A harmadik egy férfi, ugyanilyen idős egyetlen gyermekkel, mint Te. Sajnálatát fejezi ki, majd az ozmózisról kezd tudományos értekezésbe… Nem is sejti, hogy minden egyes szavát értem, hiszen, ha másért nem is, de ezért már érdemes volt Vegyipari Szakközépiskolába járnom… Arra azonban nem tudunk választ adni, áldott állapotban voltál-e, mert - miután Nagymaroson megtelepedtetek, s nem számítottatok „gyüttmentnek”  - Gyereket akartatok mindennél jobban.

*

Ezt nem hiszem el! A XXI. században mi az, hogy simán bele lehet halni egy baktériumba! A lélegeztető készülék csöve meg-megrezzen a szádban, mikor Hozzád beszélünk, mert egyfolytában szóval tartunk: „Zsófia! Szia, Tündérkém! Itt van anya! Vettem a festőszobádba egy hatalmas szőnyeget! Még nem is láttad! Ébredj már fel Kicsim, meg kell nézned, jó lesz-e!”

Lefoglalunk, lefoglalok (már nem is emlékszem a részletekre) egy szállodai szobát. Eredetileg Krisztián, Flop és én laktunk volna benne. Közel van a kórházhoz, s beengednek háziállatokat is, így Flop és Krisztián megnézik, én nem tudok már lépcsőzni sem, elfogy az erőm, minden energiám arra megy el, hogy ne zokogjak látogatási időben…

Már harmadik napja csasztuskaszerűen megy az agyamban egy dallam: „Zsófia, Zsófia, ébredj fel!” a szövege… Lázárra gondolok és a szeretetre meg a harmadik napra és Nemes Nagyra.

Délelőtt B. Nagy Anikóval megérkezik Szandi, Anna, Anna K. és Timi. Levelezünk is B. Nagy Anikóval, már, ha levelezésnek nevezhető az a néhány sor, amit a facebook csevegőbe írok… Egyre több a facebook ismerősöm. Azt sem tudom, kik is ők… Nem ismerem fel a szomszédasszonyt képről, el sem tudom képzelni, ki lehet az az Ildikó, aki folyton kérdez… Már nem válaszolok…

*

A lélek fájdalma ésszel fel nem fogható! Olvasom, hogy az emberen kívül a delfinek, a lovak és a kutyák képesek csak az önpusztításra. Flopot bárkire ott lehet hagyni, még a kórház portására is. Nézem a kórházat. Hogy a fenébe lehet valami ilyen lepusztult? – kérdezem magamtól. Nincs egyetlen nyilvános mosdó sem, kint cigizünk simán a kertben, nem kap el bennünket senki sem, Debrecenhez képest egy tízes skálán ez a kettes szintet sem üti meg, amit látok, egyedül a parkolás az, ami nagyságrendekkel olcsóbb. Ja! Minden egyes nap egy hatalmas, fekete Volvóval megyünk Hozzád és eszembe ötlik Pelikán elvtárs meg az, hogy mennyi abszurd ez az egész… Na, persze, az Volga volt…

*

Az orvosnak azt mondom, hogy szedje ki az agyam, cserélje ki a Tiéddel, azaz műtsenek már meg végre! Dettiék állnák a külföldi kezelésed költségeit húsz millióig. Keressük a kórházakat Belgiumtól kezdve szerte a nagyvilágban, nem találunk semmit sem…

*

Legalább vírusos lennél! Hihetetlen, hogy ebben az állapotban ez volna a jobbik perspektíva! Forog a Föld! Hol vannak a sarkai? Ki szeretnék zuhanni az Univerzumba!

*

Délután Csanádi Judittal egy időben megérkezik Fruzsi, Szandi és Sebi is. Nem engem be őket Hozzád… Felvágták a fejed, dializálják a veséid, s jéghideg vagy, alig van vérnyomásod… Már nem vagy szállítható… Továbbmesélünk Neked mindenféle zagyvaságot. Csanádi nagyon szigorúan néz rám, nem tetszik Neki, hogy kitiltottam Tőled a barátaid, de agonizálsz… Ő is tudja, én is tudom, míg Te álmodsz, addig elnézem ezt a mélységesen megrendült embert, akinek mégis tetszik a szemüvege…

*

„Ha meggyógyulsz, hazaviszünk Debrecenbe erősödni” – mondja István a telefon másik végén, s nem hiszem, hogy a legrosszabbra gondolni merne… Krisztián beszökik Hozzád éjjel, pontosabban ott marad valahol nesztelenül az éjszakára várva, mikor varázslatos mesékkel visszacsalogathatna Téged az életbe… Ezeregy éjszaka Szinbádjává válsz, te utazol, Ő mesél az Életedért, nem a sajátjáért, illetve azért is: a kettőtök életéért, a közösért…Már az ELTE vagy lehet az MTA(nem emlékszem pontosan, mit is mondott) kísérleti pszichológia tanszékének a vezetőjével is felveszi a kapcsolatot, hogy ébresszenek már fel a kómából, mert nem jól van ez így…

*

Beköltözöm a Péterfy Kórházba. Állítólag, prevenció céljából… Van nálam egy halom gyógyszer… Letagadom. Nem ellenőrzi senki sem, igazat mondtam-e. A második napon filmszakadásom van. Csak néhány másodperces, de egy pillanaton múlik csak, hogy nem szedem be az összest.

*

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Templom jó ómennek tűnik, s a rózsák is… Igen, azokkal gyógyított vagy valami ilyesmi… Nem emlékszem pontosan erre a legendára, nem nézek utána, lényegtelen… Először tetszik a templom harangjátéka, majd egyre jobban idegesít… Kész, elszakadt a cérna… Sok ez nekem! Nem labirintusban szeretnék egy fonal segítségével kerengeni, hanem átölelni Téged, s csak annyit mondani: „Édes, Kicsi Kincsem! Anya a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret Téged!”

*

Flop vonít a kórház előtt. Ancsikáék az egyik kórházból a másikba kocsikáznak… Állandó kimenőm van, de adnak valami gyógyszert, ami tompít, s nem lehet ellébecolni, előttük kell bevenni. Kapják be! Nem a gyógyszerre gondolok, de tudod…

*

Az Anyósod, ma néz meg talán először, de az is lehet, hogy másodjára… Nem tudom. „I dálse véka dlítyszja etat gyeny…” (И дaлше века длится день) Basszus! Nem Ajtmatov fejezte be, ezt bezzeg nem írják sehol sem… Elhunyt, mielőtt feltehette volna az –i-re a pontot… Juj! Frázisokat puffogtatok… Mindegy, nem számít! Csakis Te számítasz még, senki más nem!

*

A vérnyomásod száznyolcvannyolc per száz valamennyi és tűzforró vagy… A szkeptikus doktornő van. Viszek neki egy könyvem, dedikálom, nem is értem, minek, de talán azért, hogy visszaadjon nekem, nekünk mégis, mindenek dacára…

*

Kicsi korodban állandóan lázas voltál, mielőtt meggyógyultál… Nem tudom, miért, de elkezdem kioktatni az orvost arról, hogy ne okozzon mérhetetlen fájdalmat akkor, ha még közöttünk vagy, s ne temetessen el velünk naponta több százszor, mert ez immáron kibírhatatlan. Jókedvűen jövök el… Most először…

*

Ancsikáék kora reggel megjelennek a kórházban… Tudom… Az éjjel fél kettőkor arra ébredtem, hogy három éve vettem egy csodaszép függönyt a leendő Unokám szobájába, s sohasem mutattam meg Neked… A Csoda megszületése utáni pillanatra hagytam ezt a meglepetést, amiről Te semmit sem tudsz… És már nem is fogsz, mert megszűnt dobogni a „Kicsi Szíved!”

*

Nem akarok többé tudni a világról, sem arról, hogy kihullottál abból, mert nekem immáron Te Vagy Budapest! Járom az utcákat. Egyedül. Nézem azt a szállodát, amit Ancsikáék mutattak meg, mert arról híres, hogy Szegedről bejelentkezvén egy férfi onnan követett el öngyilkosságot… Egyre jobban tetszik nekem ez a szálloda, nem felejtem el a nevét, de haza kell jönni, Debrecenbe intézkedni… És lőn gyász és lőn temetési előkészületek…

Zsófia! Hallod, ne csináld már ezt velem! Mi a francos fenének mentél el a POSZT-ra? Ott kaptad a fertőzést egészen biztosan… Pécs vagy egy busz? És egy élet, amiben egy negyedszázad volt, de nyolcvan esztendőnek is sok volna, annyi munka… Igazán felhívhatnál már, háromszor-négyszer, ötször is beszélünk egy nap! Meg sem mutattad a nagymarosi hódokat! Nézem az emaileim, több mint három hete írtál utoljára! Ez rosszabb, mint Kanada volt, nincsenek bejövő jelek, csak kimenetiek... Kattog, kattog az élet... Zakatol, zakatol az anyai szív...

(Mocsár Zsófia Alexandra /1991-2016/ bennem és velem él, a Férjével és annak Családjával él, a Nagynénje és annak Családjával él, a Mocsár ággal együtt él, a Barátaival és Bennük él tovább... Édesapja: Mocsár Gábor mélyépítési tervező-és agrármérnök + 1992., édesanyja: Fehérvári Judit magyar-történelem-orosz-tánc-és drámapedagógus, publicista. Földi porai Mindenkivel megegyező akaratúan Debrecenben, s nem az anyai Nagymama budai sírboltjában nyugszanak majd...)

M. Fehérvári Judit