Kapolyi Noémi: Az út



Amerre csak nézett, mindenütt hegyeket és erdőt látott. Mintha nem is lenne vége. Aztán elindult lefelé a magaslatról vissza a kopár szirtről a fák sötétjébe. Lassan haladt, sokszor megállva, mert mindig előbukkant valami, amit látnia kellett. Néhol a fák ritkásabban nőttek és helyet adtak egy-egy világosabb kis tisztásnak, ahol rendezetlen kis halomban emberi csontok hevertek a rövidke fűben, némelyikre kis kötéldarab volt rákötve, de a csontok közt egy lapos kövekből készített, szürke, megcsiszolt doboz is állt. Tudta felnyitás nélkül is, hogy abban is csontokat találna.
Érezte, hogy ezek a helyek szent helyek, a közelében lévő fák törzsei közt lebegő sötét árnyak a csontjaikra várakoztak, ő nem ment közéjük, azok pedig békén hagyták.
Régóta ment már és útja közben az erdőségben mindig rátalált egy ilyen tisztásra, ahol rendre elszórtan csontokat látott a szürke kő dobozzal.
Olyan hirtelen ért a ház falához, hogy nem is tudta összerakni az agyában, hogyan történhetett, de egyszer csak ott állt a barna falnál és tudta, hogy az ajtón be kell mennie.
Nem is várt, hanem inkább az egyetlen fehéres kő lépcsőre lépett és befordult a földszinti lakás sötét félhomályába.
A kis hallba szinte alig jutott be némi fény, de azt látta, hogy a barna, öreg bútorokon fekete szövetű pirosan hímzett terítőkön a falnál végig csontok állnak, fölöttük pedig egészen az átlátszatlanságig sűrűsödve remegett a levegő. Tudta, hogy most is szellemek közt jár. Sötét foltokként úsztak a kis helység félhomályos levegőjében. Kellemetlenül érezte magát.
Érezte, hogy még nem fél, de kerülgeti a szorongató érzés. Aztán a kis folyosóra lépett, ahonnan a szobák nyílhattak, de nem látta őket csak a tátongó sötétséget az ajtók nyílásaiban. Ablak sehol nem volt így a növekvő sötétségben várt, hogy a szeme hozzászokjon a fénytelenséghez és aztán a derengésben ugyanazt látta, mint a hallban, a falaknál húzódó hosszú komódfélén rendre csontok és csontok hevertek de most már azt is észre vette, hogy a sötét árnyak szinte mindenütt ott vannak, lebegve vonaglanak egymás előtt vagy mögött elsuhannak, érezte a sötétség puhaságát aztán valahogy a félelem alábbhagyott és a helyét betöltötte a megnyugvás és az elfogadás érzése, hiszen végül is ez jól van így, mert ez itt ilyen, ezek csontok, valaha élt embereké és a lelkeik itt lebegnek, mert ők is itt vannak, ez, pedig ha ilyen, nem baj-gondolkozott el rajta, éppen az jutott eszébe, hogy most már kisétál a házból, de alig hogy megfordult a küszöbre még emlékezett, és ahogy gépiesen, ösztönösen átlépett rajta, de aztán hirtelen nagyot fordult körülötte a szoba, világos lett és egy szépnek mondható, modern villában állt.
Amikor körülnézett a világos falak és a hatalmas üvegtáblák levegőt és kilátást adtak a tájra, mélyen alatta elterült a mező és ellátott egészen az erdőig, szinte az első fák törzsei közé. A szoba csupa halvány és hamvas színből állt, a krémszínre festett fal előtt puhafából készített komód és asztalka nyugodott átkenve ugyanavval a világos színnel, mint amilyen a fal. A bútorokon, kis lenvásznakon csontok hevertek, egészen kicsik és egészen hosszúak is, mellettük ökölnyi és annál sokkal terjedelmesebb méretű folyami kavicsok díszelegtek szép natúr szürkés árnyalataikkal és gyönyörű sima felületükkel, ahogyan a vízsimogató kezeivel elnyugosztotta rajtuk a kiszögelléseiket.
Az egyik asztalkán egy terítőn nagy csont furulya feküdt, érezte, emberi lábszárcsontból készülhetett, a sípja alatt kis vörös madzaggal rácsomózva. Nem nyúlt semmihez.
Aztán hirtelen a másik fal irányából megszólította valaki. Odakapta a tekintetét. Egy szófán idős hölgy pihent. Nyugodt arcából nem tudott semmit kiolvasni. Egy pillanatig egymás szemeibe néztek, aztán felült, halvány alma szín szőnyegére lépett és felállt.
Jobb karját félkörben meglendítette lassan és oldalra mutatott. A másik falnál apró kis ágyakban tíz csecsemő feküdt fehér pólyákba csomagolva, mind aludtak.
Ekkor lépteket hallott, a szoba sarkánál lefutó barna fa lépcsőről egy férfi sétált felé, magas termetű, vékony, de kissé pufók arcú, sötét hajú fickó volt, öltönyben, nyitott ingnyakkal.
-Jó napot, hát jöjjön fel, ő itt az anyám, ő vigyáz a gyermekeimre-szólalt meg- kövessen a dolgozó szobámba.
-Jó napot- köszönt vissza és követte a férfit. Az emeleti szoba nem volt ilyen világos és modern, kilátás sem volt igazán, mert mire felértek, beesteledett. Sárga fényű kis olvasó lámpa világította meg a sötétbarna öreg íróasztal lapját rajta rengeteg fényképpel, mögötte a kazettás barna ablakszemekben csak a szoba látszott, közben a férfi oda húzott az íróasztala mögé még egy széket, aztán az egyikre leült és intett, hogy ő üljön a másikra.
Éppen leült, amikor a férfi megszólalt:
-Ó, itt vannak a képek és rajtuk a gyermekeim, mindegyik asszony eljött, aztán amikor megszülte a gyermekemet, elment, ha van kedve maga is maradhat addig- és kérdőn nézett rá.
Nem felelt a kérdésre, de a székét távolabb húzta a férfitól, ő pedig nem erőltette tovább ezt a témát.
Amikor újra a férfira nézett, az ingben ült, vékony, magas és szikár volt, őszes szőke haját oldalt fésülve viselte az orrán szemüveggel.
-Nemsokára megérkezik és elsöpör mindent, minket is-mondta teljes természetességgel-az erdőből jön majd és nem marad semmi, arra gondoltam, elmehetnénk?
Ő csöndben ült, próbálta megemészteni, amit hallott.
-És a gyerekek?
-Nem, csak mi ketten-felelte.
Az agyában száguldoztak a gondolatok, közben a férfi idősebb lett és a haja ritkulni kezdett, a feje tetején a haja alatt egy pici púp emelkedett.
Arra gondolt, mi lesz a nénivel és a gyerekekkel? Hiszen ez az ember álnok, vele nem szabad elindulni, de hiszen el sem lenne szabad menni a néni és a gyerekek nélkül, aztán eszébe villant, hogy mennyi esélyük lenne az árnyakkal teli erdőben ha mindkettejüknél lenne öt -öt csecsemő, hiszen bepólyálva cipelnék őket étlen-szomjan, miközben az egész rét és erdő éhesen figyelné minden lépésüket, elpusztulnának mindannyian nem is vitás és érezte a lelke mélyén, hogy ez volna a helyes, ez lenne az emberi döntés, de ennek nincs értelme, tudta, hogy egyedül is el fog veszni, mégis döntött.
-Jó, együtt megyünk-mondta, aztán felállt a férfi felé fordult, szó nélkül lehajolt kissé és előre dőltében megpuszilta a fejét aztán szó nélkül megfordult és lement a lépcsőn a nénihez.
A hölgy most is a szófán heverészett és oldalt fordulva az odatett kis asztalkán lévő csontokkal bíbelődött és a köveken időnként végigsimította a tenyerét. Az asztalka közepén ott feküdt a síp a furulyaféle a piros zsineggel.
Lassan nézett fel rá, kezét az asztalka lapján nyugtatta.
-Én maradok a babákkal. Nem volt szomorúság a hangjában, inkább valamilyen magától értetődő közlésféle volt ez. Majd újra elmerült az asztalkán lévő csontok érintgetésében.
Ő megfordult és ellépett az erkélyajtóhoz, aztán egyetlen lépéssel ki is fordult rajta a teraszra és a fal melletti lépcsőn elindult lefelé.
Az éhes mező figyelt.
Nem mehet az álnokkal- gondolkodott- a néni és a gyerekek, igen, nagy hiba itt hagyni őket, de nincs mit tenni, így is a biztos halál vár rá, de mégis neki indul, egyedül. Lelépett a ház lépcsőjéről a fűre, határozott léptekkel indult el az erdő irányába.
Már eldöntötte, mit fog tenni, a második fa tövében megpihen majd.
Érezte csontjaiban a félelmet, de ahogy elszánta magát, kezdett megnyugodni.
Elérte az erdő szélét, belátott már a törzsek közé, ahol az árnyak várakoztak.
Látott mélyebben állatok testében megjelent szellemeket is, amelyek éhesen figyeltek rá.
Besétált a mezőről az erdő fái közé és mindjárt a második fa lábánál leheveredett, elengedte magát, félig hunyt pilláin át látta azt is, ahogy egy tömör árnyék mögé közelít és fölé nyúlik, vadállat lépett elő a sűrűből és őt figyelte.
Elszállt belőle minden félelem és szorongás, olyan jól esett itt feküdnie ebben a gyönyörű erdőben a puha földön, egészen átadta magát az erdőnek és érezte, hogy már nincs mitől félnie.


7 megjegyzés :

  1. A főszereplő bejárja útját, lát és gondolkozik. Látja és megítéli: nincs hogy igazán jó döntést hozni. A pusztulás nem kerülhető el, ám módjában áll, hogy saját utat válasszon. Választás, igen, szerintem erről szól ez a rejtelmekkel feszülő írásod, kedves Noémi.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Noémi.

    Ez talán az ÚT vége, a nagy feloldódás, a nyugalom és béke utolsó helyszíne, aztán csak a végtelen rengeteg, a maga kóborló szellemeivel.
    Ott, a törzseknek dőlve, heverészve, elömlik lelkében az elfogadni tudás békéje, nyugalma.
    A nagy metamorfózis előtti pillanat, ami minden élet vége.
    Különös, szokatlan írás ez, és jó, hogy nem magyarázol semmit, az olvasó fantáziájára bízol minden folytatást.
    Tetszett.
    gyuri

    VálaszTörlés
  3. Kedves Gábor és Kedves Gyuri,

    Köszönöm szépen a hozzászólásaitokat, én is azt gondolom, hogy az embernek a saját utat jó választania akkor, amikor csak rossz lehetőségei vannak. És persze nehéz az elfogadás, el kell jutni oda, hogy igazi legyen. Köszönöm

    VálaszTörlés
  4. Az elmúlás szép gondolatokkal kifejezve, kedves Noémi.
    Szeretettel gratulálok: Mila

    VálaszTörlés
  5. Különös történet a halálról. Nagyon tetszett kedves Noémi.

    VálaszTörlés
  6. Kedves Mila,

    Örültem hogy elolvastál :) Köszönettel

    VálaszTörlés
  7. Kedves Ibolya,

    Köszönöm a soraidat, igazán örülök, hogy tetszett.

    VálaszTörlés