Kapolyi Noémi: Debóra VII.



Az akácos felől már egyfolytában morgott az ég. Debóra felnézett a sötét gomolyfelhőkre és látta, hogy hamarosan vihar lesz, ezért gyors iramban nekikezdett az állatai bezárásának.
Először a fáskamrába a tyúkanyóhoz igyekezett, hogy négy kiscsibéjével biztonságban legyenek, de amikor a széles ajtószárnyat már majdnem sikerült behajtania, a fölötte futó szőlőinda súlyos terheivel elveszítve kapaszkodóját, hirtelen lehajlott az ajtó nyílásába.
- Na, még ez is most -morgott Debóra. Aztán felkapta a hokedlit, madzagért futott a gádor párkányához, és pattant is fel az ülőke lapjára, amiről éppen hogy el is érte a szőlőt, és sikerült is ügyesen felkötnie, közben az égbolt egészen megereszkedett, és a mormogás folyamatossá vált.
A kecskék még a legelőn voltak de már hallotta a hangjukat, idegesen mekegtek, féltek a közelgő vihartól.
Futott fel a hegyre, ahogy csak bírt, át a kerten, ki, a kis fakapun.
A szél közben erősen megiramodott a hegytetőről, vágtába kezdett a kerten át, a fák csak nehézkesen tudták követni gyümölccsel megrakott ágaikkal az egyre sürgetőbb táncot.
Debóra csoportosan hozta le az állatokat, kettesével, aztán hármasával. Alig tudta őket megtartani annyira húzták a kötelüket, hogy mielőbb a biztonságot adó kőóljaikba juthassanak.
A libákra csak éppen hogy ránézett közben, de ők szemmel láthatóan nem féltek, idegesek voltak, ordítottak ugyan, de mindegyikük a menedékük közelében várta a vihar jövetelét kihúzott nyakkal, feltartott fejjel, egyenesen állva, kissé széttárt szárnyakkal a széllel szemben.
Amikor Debóra az utolsó kecskét is beengedte, és bezárta a karámot eleredt az eső.
Nagy szélrohamokkal csapkodtak az első cseppek, de tíz kis jércét még be kellett terelnie, hiszen sosem láttak jégesőt, de még csak esőt sem, amióta megszülettek, nem lenne annyi eszük, tapasztalatuk, hogy elbújjanak előle.
Fogta a közelben lévő lapátot, és a lapjával elkezdte behajtani őket az óljukba. De egy fekete kiscsirke minduntalan visszafordult, és kirohant az ólból, Debórának kétszer is utána kellett mennie, miközben az eső egyre erőteljesebben esett, mire az utolsót is becsukta, a vihar tombolásba kezdett.
Vissza kellett húzódnia a zárt ól előtti kicsi helyiségbe.
Debóra ekkor már csak a vízfüggönyt látta, és a hirtelen lezúduló özönvízben hallotta a dübörgést, és a száguldó szélrohamokban a fák nyikorgó, éles reccsenéseit, ahogy a vihar az ágakat törte, zúzta.
Az első csattanásokat közvetlenül a feje felett hallotta, nem is tudta mi lehet az hirtelen, csak ösztönösen behúzta a nyakát, elkezdődött a jégverés. A kis tető nyílásain egyre-másra folydogált be a víz, dübörögve csattogott a tetőn a jég, néha az ajtónyílásból a lábai elé pattogtak a mogyoró, és dió méretű jégszemek.
A villámok folyamatosan cikáztak, és a dörgő dübörgés nagy robajjá olvadt.
Debóra csak állt a teljes hangzavarban a sötét felhők okozta félhomályban és várt, nem tudott mást tenni.
Aztán valamelyest csitult az őrjöngés, és az özönvíz zuhogó esőre váltott.
Debóra összeszedte magát, és egy jobbnak látszó pillanatban kirohant az ólból, ki a kisajtón, vissza a házhoz, a bejáratnál lévő tető védelmébe.
Amikor odaért a boka felett zubogó vízben felállt a gádor egyetlen lépcsőfokára, és visszanézett.
Elképesztette a látvány.
Az ólnál lévő almafa hatalmas főága a kiskapun feküdt lecsavarva, a hegyoldalból még mindig rohanó patak száguldott a kerten át, két oldalon felkupacolva a jéghalmokat, majd elfutott a lépcsőfok előtt, végig a házfal mellett, ki az árok felé. A szőlő megszaggatva kapaszkodott a kerti utacska kerítésébe, a feljárón a hegy felé, a hömpölygő víz alatt zöldellt a sok levél, amely a veteményeskertből származhatott, mert ott lapultak a tökök egyszínű, és a cukkinik ezüst, foltos levelei is.
Aztán amikor jobbra nézett akkor látta, hogy jól eltalálta, milyen növények ezek, mert a tövek csonkjai lekaszálva álltak a jégszőnyegben, a többi részük pedig szinte eltűnt a nagy forgatagban.
Amikor az eső csepergéssé szelídült kimerészkedett a tető alól, és elindult mezítláb a felvezető utacskán. Átbújt a letört ág alatt, és onnantól a puha iszapban lépdesett, talpa alatt a mérhetetlen mennyiségű levert zöld alma, szilva, és ringlószőnyegen.
Az állatok lassan merészkedtek elő az óljaikból, kivéve a libákat, amikor Debóra fölért hozzájuk, elnézegette egy darabig a vidám társaságot, minden teli volt vízzel és jéggel, ők pedig mind a hatan lubickoltak, ugráltak, tollászkodtak, élvezték a sok vizet.
Nincs mit tenni -mondta Debóra lemondóan-, ilyen a természet, de közben megkönnyezte a szétvert kertet.


5 megjegyzés :

  1. Kedves Noémi.

    Igen jó írás!
    Ott voltam végig Debórával, átélve semmi - jelentéktelen, tehetetlen voltomat.
    Gratulálok.
    gyuri

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jól megírtad, kedves Noémi! Debóra érzéseit, az állatok félelmét, az őrületes jégvihart is remekül érzékeltetted. Ilyen a természet, mondom én is Debórával. @-)

    VálaszTörlés
  3. Noémi, remek írás. Érzékletes, hangulatos...Hajnalka

    VálaszTörlés
  4. Kedves Gyuri,

    De örülök a véleményednek, köszönöm :)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Hajnalka és kedves Gábor,

    Köszönöm hogy elolvastátok és jól estek a soraitok :)

    VálaszTörlés