Van kettő ikertestvérem,
tükörképem, árnyékképem
én vagyok az eredeti,
másik kettő - vetületi.
Napsütésben jön az árnyék,
nem hasonlít rám és nem szép,
fekete, torz, ragaszkodó,
tünékeny és semmitmondó.
Tükörképem én idézem,
foncsoros üvegben nézem,
csak részletek, csak elölről,
mutat valamit - kívülről.
Vannak fotók, mindegyik más,
torzít a kép, nem valóság,
nem vagyunk igazán ikrek,
bár nélkülem nem léteznek.
E virtuális testvérek
technikával előlépnek,
ők kárt nekem nem okoznak,
épp csak folyton utánoznak.
Milyen vagyok hát? - nem tudom,
Amit mondasz, elfogadom,
de mindenki másképpen lát,
Milyen vagyok? - nem tudom hát!
Milyenek vagyunk, esendő emberek? Az egyik legfontosabb kérdés, amire nem mindenki szeretne választ kapni. Hiszen hányszor hallani: "ez (ő) sem néz soha a tükörbe", vagyis hát nem őszinte önmagával szemben (sem). Vagy: ki-ki igyekezhet magáról egyfajta "ideálképet" mutatni, miközben tudja: eléggé messze van ez a valóságtól. Mindenki másképpen lát, ez igaz, de az is, hogy valós természetünk nem teljességében nyilvánul meg viselkedésünkben. Nem ül ki arcunkra sem minden, bizony, csak részleteiben adjuk elő, ami jó s ami kevésbé ilyen bennünk. Hogy mindebből mi áll össze rólunk? - azért nem ártana tudni... :-?
VálaszTörlésRácsatlakozva Gábor véleményére, ez már a felnőttkor - vagy nevezhetjük érettségnek - jele, amikor már mindent jól ellestünk a környezetünktől, leutánozzuk az idősebb embereket, és hát ennek velejárója a gyermeki őszinteség elfedése. Jó gondolat volt a vers alapja. üdv.: Árpád
VálaszTörlés