Péter Péter: Ablak a negyedik dimenzióra

Kissé nehezen vettem lélegzetet. Mintha valami összeszorította volna a tüdőmet. A levegő fülledt volt, és olyan érzés telepedett rám, mintha megrekedt volna a nyár, és egyáltalán nem akarna moccanni az idő. A távolban gyülekező sejtelmes fellegek szinte észrevétlenül kerültek a fejem fölé. Eltűnt a fény, és egyre mélyebbé vált a homály. Mire a házam elé értem már szinte esti sötétség uralta a tájat, és szétfreccsentek az aszfalton az első nagy kövér esőcseppek. Alighogy betettem magam mögött az ajtót, hatalmas fénylobbanás világította be a szobát, kísérteties naggyá növelve a tárgyak falra kivetülő árnyait, majd néhány másodperc szünet után hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, és abban a pillanatban iszonyatos erővel szakadt le a fergeteg. Az ég sötét kárpitját szétszabdalták a villámok cikkcakkjai, és a levegő megtelt az ózon jellegzetes szagával. A lidérces fények felvillanásai szinte egybeolvadva vibráltak a szobában, és egyszer csak géppuskatűzként kezdte verni a tetőt a jég. Aztán hirtelen, mintegy parancsszóra, elcsöndesült minden, csak az esőcseppek monoton zenéjét lehetett hallani. Nemsokára az eső is elállt, kisvártatva ránk mosolygott a nap is, és kelet felé szivárvány íve ékesítette az ég azúrját. Csak a haragoszöld lombok nedves csillogása és a földet borító jégszemcséken szikrázó fények emlékeztettek a nemrég lezajlott heves égiháborúra. Felemeltem a telefonkagylót. Bepötyögtem a lottóiroda számát. Szerettem volna megtudni a nyertes számokat. A megszokott női hang helyett férfi jelentkezett:

 — Tessék, itt Horányi. 

— Bocsánat, téves — mondtam, és újra hívtam az iroda számát. 

— Tessék, itt Horányi. Nem értettem, mi történhetett, viszont valahogyan ismerősnek tűnt a hang. Mélyen búgó, kellemes, különös orgánumú férfihang volt. Aztán hirtelen villámcsapásként ért a felismerés: a csaknem húsz éve elhunyt költőtársam hangja, akinek néhány éve én szerveztem meg a poszthumusz szerzői estjét. Uramisten, ez lehetetlen! 

— Horányi Árpád?!

— Igen. 

— A költő?! 

— Igen. És köszönöm neked, hogy megrendezted a költői estemet.

 — Tudod, hogy ki vagyok? — kérdeztem, és éreztem, úgy szorítom a kagylót, hogy belefehérednek az ujjaim. 

— Miért ne tudnám — jött a válasz, míg szaporábban kezdett lüktetni ereimben a vér. 

— Úristen, Árpi, hiszen te már vagy jó húsz éve eltávoztál közülünk! 

— Igen, azóta itt vagyok az asztráltérben. 

— Hol? Az asztráltérben? És mit csinálsz ott?

— Azt, amit azelőtt. Írogatok. Szomszédom a Vellei Laci. Talán emlékszel még rá. 

— Hogyne! Ő előbb távozott el. És ki van még ott? — Hát a szüleim, nagyszüleim, sok más ismerőssel együtt. Új barátaim is vannak. Tudod, ebben a dimenzióban csak várakozunk, és folytatjuk a megszokott életünket, amíg nem léphetünk egy dimenzióval feljebb.

 — Atyaúristen! Mesélj, hogy éltek ott? 

— Amint már mondtam, egyszerűen folytatjuk a régi életünket. Itt nincs pénz, nincs kormány, nem kell táplálkoznunk, megvan mindenünk, amit csak kívánunk. Élünk egymás mellett békében, és várakozunk. — Nincs kormány, nincs semmiféle felsőbb vezetés? Égi se?

 — Nincs. Nincs rá szükség, és senki sem akar uralkodni a másik felett. Nem is tudna. 

— És bűnözők sincsenek? — Azok valószínűleg máshová kerülnek. Itt nincsenek. És itt nincs miért bűnözni. 

— Ez egy utópia! 

— Nem az. Ez egy másik valóság. Egy értelmesebb világ.

— Akkor nem is bántad meg, hogy odakerültél? 

— Nem. Mindjárt első pillanattól fogva körülvettek a rég nem látott rokonok, ismerősök. De most ne haragudj, le kell tennem, mert nemsokára kezdődik a felolvasó estem. Majd hívlak. Szia! 

— Szia! Letette a kagylót. Zúgott a fejem, és nem akartam sehogy sem elhinni, hogy ez megtörténhetett velem. Talán a vihar megnyitott valahogyan egy csatornát a túlvilágra? Egy rést, egy ablakot? Már semmit sem értettem. Fel akartam hívni egyik jó barátom, hogy elújságoljam neki a történteket, de hiába pötyögtem be a számát, a vonal egyszerűen megszakadt, lesüketült. Próbálkoztam mással is, az eredmény ugyanaz volt. 

Talán jobb is — gondoltam, úgysem hinnének nekem, azt gondolnák, megbolondultam vagy ugratom őket. Végül felhívtam újra a lottózó számát, amelyen az égi csatorna jelentkezett. Ez működött. Kicsengett, de nem vette fel senki. Hát mégis igaz? Nincs otthon Árpi, elment felolvasásra… Néhány óra múlva csengett a telefon. Felvettem a hallgatót. Árpi jelentkezett.

 — Na, hogy sikerült a felolvasásod? — kérdeztem.

 — Remekül, mint mindig. Azok, akik szeretik a műveimet, azok mindig eljönnek. Kértem mondja el egyik új versét. Megtette. Valóban új volt, nem ismertem; ilyen vers nem szerepelt a hátrahagyott repertoárjában. Minden kétséget kizárólag az ő szerzeménye volt, felismertem a stílusáról, jellegzetes szófűzéséről, szóképeiről. Később megkérdeztem, netán ismeri–e a két éve elhunyt feleségemet, akit én is csak azután ismertem meg, amikor ő már eltávozott közülünk. 

— Hogyne — felelte — itt van nem messze a szüleiddel és az édesanyjával. A szüleid révén ismertem meg.

 — És megtudnád tenni, hogy megkéred őt, beszéljen majd velem?

 — Természetesen. Egy pillanat és átkapcsolok. Hívom. Talán fél percet, ha vártam, és felhangzott a feleségem jól ismert hangja: 

— Haló! Alig tudtam megszólalni a meghatódottságtól. Elcsukló hangon jelentkeztem. 

— Ne sírj, itt vagyok, én vagyok az — mondta. 

— Ne aggódj, jól vagyok. Örülök, hogy beszélhetek veled. Örülök, hogy elmondhatom, kösz, hogy velem voltál utolsó perceimben is, és fogtad a kezem. Amikor testemet elhagytam, láttam, ott van körülöttem a család, és azt is láttam, megcsókolod a homlokom. Láttam a gyászotokat. Megértettem. Láttam, amint kimentél a folyosóra és folytak a könnyek az arcodon. Nem akartam, hogy szenvedj miattam, de mit tehettem? 

— Te ezt mind láttad? 

— Igen. Tudod, nem mindenki távozik azonnal. Én még napokig ott maradtam a térben lebegve, de ti nem láthattatok, mert a lélek láthatatlan háromdimenziós lények számára. Éreztem, nem akartál elengedni, és amíg az, aki legközelebb áll hozzánk, nem enged el, addig várakoznunk kell. 

— Bocsáss meg, nem tudtalak elengedni, hiába mondták. És éreztelek, hidd el! A gyertya, amit eloltottunk újra meggyulladt, a dolgok leestek a polcról indokolatlanul. A heverőn meglöktél, hogy nem férsz el tőlem, ahogyan sokszor megtetted éjszakánként. Határozottam éreztem a jelenlétedet… Nevetett. Azzal a gyöngyöző, jellegzetes nevetésével, amit úgy kedveltem.

 — És kösz, hogy készítettél egy szép verseskötetet rólam. De itt van édesanyád, adom őt, beszélj vele! — Szervusz, kicsi fiam! — hallottam anyám hangját. (Hiába múltam el hetven, én mindig csak a kicsi fia maradok. Az anyák már csak ilyenek!) 

— Szervusz, mama! — mondtam megilletődve, majd hosszasan elbeszélgettünk. Kértem, hívja ide apámat is. 

— Kint van a kertben, de kiviszem neki a telefont. 

— Szervusz, te csibész! — hallottam az apám hangját. Mindég kedveskedően csibésznek nevezett, ha valamiért büszke volt rám, vagy valami stiklit csináltam, ami jól sült el. Szinte láttam a mosolygós kék szász szemét. Beszélgettünk. Aztán hirtelen indokolatlanul megszakadt a vonal. Nem tudtam újrahívni az égi csatornát, akárhogyan is próbálkoztam. Ugyanakkor a földi állomások sem voltak elérhetőek a vezetékes telefonon. Csak a maroktelefon működött ebben a háromdimenziós világban, amelyben én éltem. Másnap kora reggel megcsörrent a készülék. Árpi volt. Sok mindenről beszélgettünk, főként az ottani életről, az irodalomról stb. A végén ecseteltem, milyen érdekes, hogy a nyertes lottószámokat akartam megkérdezni, és ez az égi csatorna jelentkezett be helyette.

 — A nyertes számokat? — kérdezte Árpád. 

— Azokat én is megmondhatom neked: 24, 52, 58, 61, 78. 

— Kösz. A számokat felírtam a telefon mellett állandó jelleggel ott heverő jegyzettömbbe. Amikor később a lottózó felé jártam, meglepetve láttam, hogy nem ezek voltak a nyerőszámok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de elhatároztam, ha már így alakult, az Árpi által adott számokat is meg fogom tenni a következő hétre. Hazafelé az úton elkapott egy nyári zivatar, nagy égzengéssel. Be kellett menekülnöm a Margaréta presszóba. Otthon meglepetés ért, az égi vonal megszűnt, helyette újra a lottózó jelentkezett a megszokott női hanggal. A telefonon helyreállt a régi rend, mindenki hívható lett. A magam részéről nagyon sajnáltam az események ilyenforma alakulását. 

Biztosan megint a vihar! — gondoltam. Az igazi meglepetés egy hét múlva következett be: az égi csatorna által megadott öt számot kihúzták a sorsoláson. A második nagy meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, elfelejtettem bemenni a lottózóba, s megtenni azokat a bizonyos számokat. Úgy gondolom, senki sem róhatja fel bűnömül, hogy szinte dührohamot kaptam. Az egész történetben az volt a legfurcsább, senki sem volt, aki elhitte volna a nyertes számok történetét. Azt hitték, ugratom őket.