Június van, pár nap és lassan vége a tanévnek. Sok diák számára remélhetőleg tudással zárva. A múlt század hetvenes éveitől egy Amerikából indult új divathullám söpört végig a világon: "Tanítsunk sokat, tanítsunk korán, tudjunk minél többet!" Talán ebben volna összegezhető ennek az oktatási divathullámnak a szlogenje. A kezdeményezők azóta belátták, hogy a kisgyerekeknél megkezdett korai oktatás, amelynek során három-négy éves apróságokat próbáltak idegen nyelvekre, számítógép-kezelésre stb. oktatni – az ilyen korban a legfogékonyabbak a tudásra elvből kiindulva –, totális csődhöz, teljes kudarchoz vezetett. Pedig mindenkiben meg van az a bizonyos tudásvágy. És megint csak azoknak lett igazuk, akik azt állították, hogy az iskolai oktatás eredményessége nem mérhető le közvetlenül az iskolában, hanem csak később, évek, netán évtizedek múltán bukkannak elő a valódi nevelés, és nem csak a zömében felejtésre ítélt, "mérhető" szóbeli és intellektuális tanítás eredményei. Monográfiák és tudományos értekezések sora számol be arról, hogy Nyugaton a hajszolt jó osztályzatok nem tükrözik a valódi képességeket, az intelligenciát, csak látszólag objektívek, valójában nagyon is a szubjektív tanári ítéletnek kiszolgáltatottan születnek. Amerikában is kiderült, hogy "nagyszerűen és eredményesen" lehet tesztre tanítani úgy, hogy közben a gyerek teljesen tájékozatlan, sőt buta marad. Mikszáthnál olvastam, hogy egyik fia rossz tanuló volt, szinte nem tudott semmit. De ez őt nem keserítette el, mert gondolatban tucatjait sorakoztatta fel azoknak a nagy embereknek, akik rossz tanulók voltak, mégis jeles férfiú vált belőlük a haza és a maguk javára. Miután azonban a másik fia jeles tanuló lett és szinte mindig mindenre tudta a választ, elkezdte megtalálni azokat a nagyságokat, akik eminensek voltak az iskolában. Hát valahogy így van ezzel a legtöbb szülő. Mindenesetre régen az iskolában lehetett rossz tanulónak lenni, ami, ugye, bukással járt, ma viszont néhány ország oktatási rendszere ezt teljesen kizárja. Figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy vannak későn érő gyerekek, vannak speciális érdeklődési körrel bíró tanulók, s vannak, akik olyan mértékben kiszolgáltatottak a tanári személyiséghez fűződő viszonyuknak, hogy amíg az egyik tanárnál eminensek, a másiknál bukdácsolnak ugyanabból a tantárgyból, szorongva ülnek az órán, pedig tudják a leckét, készültek. Ám nehezen tudnak felelni a kérdésekre... Szívem szerint eltörölném az osztályozást az ötödikben – véli egyik pszichológus ismerősöm. Egyrészt mert ebben a korban még formálódik a kisdiák személyisége, másrészt az elemi osztályokból átlépve az általánosba még adaptálódnia kell az új környezethez. A gyerekek jellemformálásához, a tudás átadásához a kulcs mindig a tanárnál van. Nem a tananyag mennyisége, nem az elért osztályzat garantálja a később elérhető valódi teljesítményt, hanem az, ha a gyereket körülvevő felnőttek egyrészt biztosítsák számukra, hogy életkoruknak megfelelően élhessenek, tanuljanak. Másrészt, ha "szóba állnak" a diákkal, személyiségének megfelelő hangnemet és beszédstílust használnak, tudva, hogy a ledarálandó kötelező tananyag önmagában nem fejleszt és nem tanít, de egyetlen apró részletecskéje is nagy értékű lehet, ha az a körüli beszélgetésben, vitában, netalán szócsatában a tanár és a gyerek egyaránt megnyilatkozhat, ha hagyja a pedagógus, hogy a tanulónak is legyen szabad véleménye és gondolkodási joga. Ezt gyakorolták a régi nagy tanítók, ezt kellene visszahozni a mai oktatási reformba. És nem a Nyugatot utánozni! Pontosabban majmolni! Néhány szót illik ejteni a tudásszomjról. Mert azért ilyen is van. A gimnáziumok, kolledzsek világszerte élen járnak a tehetségnevelésben. Amolyan tudás-kovácsoló műhelyek, ha egyáltalán lehet használni ilyen kifejezést. Tanítványaik szinte kivétel nélkül minden tudáspróbát kiállnak, megyei, országos, sőt néhol nemzetközi szinten is. Ez kétségkívül a kiváló pedagógusoknak köszönhető, akik szerény körülmények között bár, de óriási tudásanyagot adnak át. A gimnazisták zömében óriási tudásszomj munkál, egyfajta "mindent tudni akarok" láz ég meséli magyartanár ismerősöm. És ami talán a legérdekesebb: nemcsak egy tantárgyból próbálnak minél többet megtanulni, hanem arra törekednek, hogy minél több ismeretet szerezzenek, teszi hozzá. Az Internet megjelenésével még nagyobb lett a tudásszomj, vallják a pedagógusok és velük a diákok is. A világháló egyben lehetőséget adott még több ismeret megszerzésére, ablakot nyitott a világra. Informatikatanárok szerint a számítógépen való szörfözés, a kutatás több tudást adhat a gyerekeknek, mint bármi más. Hiszen elég csak rá klikkelni a megfelelő fájlra és már megjelenik a képernyőn a keresett fogalom. Nos, ennek csak a könyvtárosok mondanak némileg ellent, miszerint a tudás megszerzésének legfontosabb forrása még mindig a könyv, illetve a kettő együtt, egymást kiegészítve. De vajon öröklődik-e családon belül a tudásszomj? Hogy öröklődhet-e a tudás, az intelligencia, faggatom tovább szociálpszichológus ismerősömet. Szerint nagyon kevés bizonyíték van erre vonatkozólag. – Einstein például, akit általában az eddig élt legintelligensebb emberek közé sorolnak, messze felülmúlta a szüleit. Mozart, Shakespeare, Moliére stb. akkor is zseni volt, ha a szegények száraz kenyerén tengődött. Ők olyasmit tudtak, amit rajtuk kívül senki más. Szóval nem sok remény van arra, hogy a szépen hegedülő nagyapámtól öröklöm a tehetségét, morfondírozom magamban. Jelenleg divatos különböző tesztek segítségével felmérni, mekkora IQ-val, intelligencia-hányadossal rendelkezik valaki. És a magas pontszámot elért személyt tehetségesnek, okosnak nyilvánítják. A szakember azonban arra figyelmeztet, hogy a tehetség, a tudás önmagában kevés. Tudni kell vele sáfárkodni is. A lexikális tudás leginkább abban nyilvánul meg, hogy jártasak vagyunk a művészetekben, irodalomban, történelemben stb. Tudjuk például, hogy ki okozta Marat halálát, ki volt Dante múzsája, ki festette a Sixtusi-kápolna freskóit. De ha ugyanettől a személytől megkérdezik, mennyibe kerül egy kiló alma a piacon, valószínűleg csak találgatni fog, nem ismeri ki magát a hétköznapi dolgokban – teszi hozzá a pszichológus. Persze a lexikális tudással pénzt is lehet keresni a különböző szellemi vetélkedőkön. Viszont oda bekerülni nehéz, szerencse is kell hozzá. Otthon a fotelben ülve és a képernyőt bámulva mi is tudjuk néha a választ, és bosszankodunk, hogy a játékos kínlódik, dadog, gondolkodik azon, amire mi azonnal rávágjuk a helyes feleletet. Hogy Hamlet halála után a norvég királyfi, Fortinnbras került a dán trónra? Mi? Hogy ez húszmilliós kérdés? Mi erre otthon, a szőnyegen hasalva kapásból rávágjuk a választ, míg a játékos inkább megáll, mert bizonytalan, tudja-e a helyes választ?! Hát ez a pech! Tudni valamit, csak éppen nem a megfelelő időben és a megfelelő helyen használni ezt a tudást... És végül ejtsünk szót a tudás áráról. Napjainkban, mint oly sok másnak, ennek is pénzbeli értéke van. Fizetni kell az egyetemen, a főiskolán, fizetni kell a tudás megszerzéséért, a tanulásért. Manapság – sajnos – meg lehet venni egy-egy vizsgát, egy szakdolgozatot... egy diplomát. De azt még a Dárius kincséért se tudjuk a fejünkbe, az agyunkba varázsolni, amit valódi, időtálló tudásnak nevezünk. Ezért bizony keményen meg kell küzdeni tanulással, szorgalommal és kitartó munkával. "A tudás: hatalom" – idézzük az angol filozófust,Sir Francis Bacont. Nos, több száz év távlatából is elmondhatjuk: igaz. A XXI. század embere azonban még hozzá teszi azt is: Az információ hatalom, ha jól használod, győzelem”. Tudással kiegészítve lesz tehát nagyon igaz! Nos, tudunk-e jól sáfárkodni vele?...
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése