Juhász Árpádné Erzsébet: Hazatértem...

Így kell, legyen! A szó igazi értelmében. Negyvenegy nap testet, lelket, szellemet igénybe vevő küzdelem után megérkeztem. Épp négy hete... És már vágyakozással gondolok vissza. Bármelyik időre, szakaszra. Nem emlékezve semmi nehézségre.
Olyan emlékezetes hat hét az életemből, amelyre nem volt példa. Soha ilyen erőpróbának nem volt kitéve testem-lelkem, szellemem, erőm, akaratom, kitartásom . Hogy ez mennyire így van, bizton állítom, csak az tudja, aki megjárta a Caminót...
Az Út során többször felmerült bennem, nem tudom végig járni, mert a test vagy a lélek jelzett; kimerülőben volt, de mindig jött egy gondolat, látvány, egy szó , egy esemény, ami átlendített, és újult erővel mentem tovább félelem és aggodalom nélkül.
Soha nem volt ilyen szabadságérzetem, de még hasonló sem, ami olyan felhőtlen boldogság volt számomra, amit eddig nem éreztem: egész lényem átjárta..
Azok a gondolataim járták azt az utat, amelyek az elmúlt években foglalkoztattak, felbukkantak események a régmúltból, s olyan emlékek jöttek elő, melyek korábban soha... Naponta újabb és újabb látványok. A táj szépsége sokszínűsége lenyűgözött és minden nap kész voltam nyitottan befogadni mindazt, amit a lehetőség nyújtott.
Sokszor feltekintettem az égre hálatelt szívvel, hogy itt lehetek és kérve, hogy maradhassak. Kérve, hogy a nyugtalan és háborgó lelkem lecsillapodjon, legyen elfogadó mindaz, amin nem lehet változtatni, vagy tudjam leküzdeni azt az érzést, amit le szeretnék...
Ahogy telt az idő, és szembesültem dolgokkal, emberekkel, helyzetekkel, gyakran értek meglepő, elgondolkodtató történések, látványok. Többször gondoltam azt, amit életemben korábban is néha: azt hiszem, szerencsés ember vagyok.
Megtanultam, vannak határaim: az erőmnek, az akaratomnak, a kitartásomnak, a szeretetemnek, csak meg kell tudnom, hol, s ehhez hatalmas figyelem és önfegyelem kell. Alázat, hogy ne értékeljem túl magam és mindig kihasználva a lehetőségeim, határon belül legyek képes maradni. Ez olykor nem egyszerű. Akarom, hogy az a szárnyaló könnyű lélek, ami az Úton volt velem, maradjon társam. Ezt kérem, hogy a megbékélés és elfogadás soha ne hagyjon el. Hogy, azok a szép pillanatok, melyek mély nyomot hagytak bennem, tartsanak ki, amíg élek. .
Hogy a csillagok alatti ÚT, melyen végig mentem - Mindvégig érezve rám tekintő családom tagjainak óvó szeretetét: a testvéremét, szüleimét, unokáimét, férjemét, és az Isteni gondviselést – sugárzása, légköre terjedjen ki ide is, ahol most járok.
Köszönöm Nekik, hogy Ők adtak végig akkora erőt, ami elég volt, és hogy megfelelően irányították a döntő képességem. Köszönöm mindenkinek, akinek része van abban, hogy elmehettem: a gyerekeimnek, hogy meggyőződésük ellenére elengedtek, s nem keresztezték a terveim, a barátaimnak, akik szerveztek, segítettek az előkészületekben, és mellettem állva bátorítottak. Hajninak és Rudónak. Neked, aki kitartóan biztattál minden módon és Neked, aki végig aggódtad az utat ... Neked, aki imákat, fohászokat küldtél... Köszönet MINDENKINEK, aki figyelemével felém fordulva segített.