Lámpás

   

Több fényt!

         (novella)

–        Vette?

–        Viccel? Kaptam. Pali barátomtól.

–        Jó meleg kabát. Oszt mit kellett csinálnia érte?

–        Témát adtam.

–        Hogy mi’ csinált?

–        Az egyik készülő grafikájához adtam neki egy témát. Tudja, ő olyan művészféle az öregfiú. Szobrász a diplomája szerint, de kopasz fákat rajzol.

–        Minek egy kopasz fának téma?

–        Nem a fának kellett a téma, hanem az alkotónak, aki megrajzolja. – A dialógusban résztvevő éjjeli őrre, Kolja bá’, az öreg ungvári lámpagyújtogató olyan megvetéssel nézett, hogy az idegesen köhécselni kezdett zavarában. – Az lesz a címe, hogy A kandeláber.  Tudja maga mi az? Na, sejtettem. Szóval, ott álltunk egy utcai állólámpa alatt beszélgetve, amikor felmutattam és megszületett az agyamba a téma. Pali, barátom meg majd gondolja tovább. Gyura, a másik költő bajtársam, meg majd farag rá valami rímeset. De nem rémeset – poénján maga is elvigyorodott. – Jó. Tegyük el inkább magunkat holnapra, morogta, aztán a lassanként fanyarrá váló mosolyt eldugta a lelke legrejtettebb bugyrai közzé.

–        Jó éjszakát.

–        Jó éccakát – motyogta az éjjeli őr és tovább sétált.

Az öreg levéve az új ajándékát, az alig kopott régi katonakabátot, a szétzilált pokrócok között kezdett matatni. Az ungvári kommunális vállalat régi épületének alagsorában a fészkét, ahogy ő hívta tréfásan az ágyként és asztalként is szolgáló vackát, sosem vetette be. Elnyúlt a puha, petróleum és doh szagával keveredett takarók között és álomba merült… A mikádó is ludas lehetett abban, hogy azonnal elnyomta a buzgóság. 

   Magát látta. Mégpedig Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének meséjében. Csak kicsit másképpen. A zsebéből kilógó elmaradhatatlan csípőfogójával a létrán állt, s a hőn szeretett éjszakai lámpáira tekintett. Álmában sötét göndör hajának szálai, mint a szél hárfájának húrjai egy idegen dallamot duruzsoltak. Jellegzetes nagy bőrtáskája, tele szerszámokkal, újságokkal és könyvekkel a lába előtt hevert. Utóbbit, míg a létrán dolgozott, mindig tárva-nyitva hagyta. Tartalmán csak csodálkoztak a járókelők. Egyszerre volt szerszámosláda, könyvtár és gardrób. A haja és arcvonásai alapján sokan zsidónak gondolták a városban, de nem volt az. Hogy melyik felekezethez tartozott az maradjon az ő titka, mondogatta. Hiszen napközben, miután Ungváron már minden lámpa reggeli fényben úszott, semmi más dolga nem lévén, minden templomba betért egy kis időre. Hogy csak melegedni akart? Hogy a szeretetkonyháról hozott el egy tányér ételt? Kinek mi köze hozzá. Még a művész Bedzir Pál és Skrobinec György költő-műfordító, a város két meghatározó művész figurája sem rótta fel neki, hogy egyik nap a katolikusoknál, másik nap a protestánsoknál kapott egy csajka paprikás krumplit.

  Exupéry ötödik bolygójának lakójával ellentétben napközben több száz emberrel váltott szót. Mondatait azonban mindig úgy fűzte, hogy róla szinte semmit nem tudott meg beszélgetőtársa. Regényes, amolyan rejtőjenős figurájához legendák kötődtek. Mindenki tudott róla valamit, de soha senkit nem érdekelt annyira a pletyka ízű hír, hogy annak igazságtartalmáról is meggyőződjön. Hogy ez a különc de nagyon okos figura egy őrült tudós, egy zseni lenne, kinek egyik találmánya ötletét ellopta a kutatóintézet vezetősége és ebbe beleőrült? Hogy egy éjszaka elégett az összes irománya, amely a két diplomája megszerzése után a harmadikat jelentette volna? Az emberek sutyorogtak. Az ő dolguk, mondogatta. Jómaga pedig hűségesen – kereken negyven évig – minden reggel meggyújtotta, majd a sötétedés beálltával eloltotta az utca lámpáit, kirakati neonjait. Utazásairól, kalandos múltjáról csak szűkszavúan nyilatkozott. Bárhol járt, a világ bármely szegletébe vetette a sors, mindig hazatért Ungvárra. Lokálpatriótaként, neki ez volt az ötödik bolygó.

      Kolja bá’ , ahogyan a városban ismerték hat nyelven beszélt. Miklósként valamiért soha senki sem szólította, pedig az Osztrák-Magyar Monarchia idején sütött rá először a nap. Életében öt ország polgára volt, pedig ki sem kellett tennie a lábát Ungvárról. Trianon megtette a magáét. Így nem volt sem Nyikolaj, sem Mikuláš, sem Mikola, de még Miksa sem.  Csak Kolja bácsi. Hol sajátította el a sok nyelvet? Kérem szépen, akinek úgy tologatták a feje felett az államhatárt, hogy meg sem kérdezték, azt rá kényszeríti az élet. Senki sem firtatta. Ott mindenki ismerte a történelmet. Aki meg ismeri a latint, az amúgy sem lehet normális, hallotta vissza egyszer egy kofától a nagypiacon, mikor az egy tűzpiros, de már kissé lottyadt paradicsomot adott neki. Köszönöm a  lycopersicont, mondta hálásan, és ekkor kapta meg a jelzőt, hogy „menjen má’ maga nem normális”.

    Az ungváriak azt is tudni vélték róla, hogy matrac nélküli vassodronyon alszik fűtetlen helyiségben. Csak tejen és kenyéren él napokig, és minden szabad idejét olvasással tölti.  Ez utóbbi igaz is volt. A titkos mélabút a hangjában egy szerelmi csalódásnak definiálták a városiak, amiben volt is valami... De erről is csak a szobrász, grafikus, kopasz fákat festő ungvári művészlegenda, Bedzir Pál tudott némi morzsát.   

     Az oldalára fordult. Ezzel az álmán is változtatott. Saint-Exupéry hőse után az öreg lámpagyújtogató most mintha egy Forster regénybe csöppent volna.

    Szerény jövedelemből tengődő hivatalnok apa negyedik szülötteként a kis Koljában hatalmas tudásvágy lobogott. De előbb szolgálnia kellett a hazát. Ekkor jött Erna személyében a szerelem. Minden a savanyúcukorkákkal kezdődött.

–        Van egy cigije?

        A lány hangja olyan hirtelen csapta hátba, hogy kiejtette a ködvágót a kezéből. A sapka a pocsétába landolt és a szemüveges, göndör hajú, kissé zilált öltözetű baka szomorúan nézte, ahogy a csákó keki anyaga magába szívja a sáros latyakot. Télen-nyáron ugyanabban a katonai öltözékben járt: nadrágba be nem gyűrt ing, mikádó. Mindkettő kigombolva úgy, hogy szőrős melle jól látszott minden évszakban. De soha nem fázott, inkább izzadt a legcsikorgóbb télben is.

– Csak savanyúcukorka van. Azt kér? – nyújtotta a marék karamellát a nő felé. Meg is nézte közben tüzetesen a lány arcát. Szőke volt, haja a divatnak megfelelően sütővassal beondolálva. Mandulavágású kék szemeit hatalmas szempillasátor vette körbe, melyek az arany hajfürtökkel együtt porcelán arcát még jobban kiemelték. A lány elvett egy szem cukorkát, a papírból szinte egy csavarintással bontotta ki és a nyelvét picit kinyújtva kapta vadítóan vörösre festett ajkai közzé. Ezt követően minden este eljátszódott ez a jelenet. Hol egy füstős kocsma legsötétebb zugában, hol egy városi park padján kucorogva. Hol egy pislákoló kandeláber alatt összebújva.

   Aztán vagy a savanyúcukorka fogyott el, vagy Erna türelme. Kolja bá’  – a szőkeség csak így hívta tréfásan a kedvesét – csókjai részegítették a lányt, ám de ő többre vágyott. Az egykori külvárosi kokott inkább családról, sok-sok kis Koljáról álmodozott. A fiú azonban a tudománnyal képzelte el a jövőjét. Szerelmes volt a gyönyörű testbe, de a Hamletről írt szócikkei egy-egy szeretkezés után valamiért azonnal fontosabbak lettek. Megszerzem a diplomám, és akkor elviszlek innen, hajtogatta.

    Oldala már erősen sajgott, de nem akart átfordulni a másik oldalra. A pokróc itt sokkal inkább petróleumszagú volt, mint a másik végén. Erna, drága Erna, sóhajtotta fájdalmasan álmában az öreg lámpagyújtogató. Mikor kiderült, hogy a nő gyereket vár tőle megrettent. Mi lesz a tudománnyal? Mi lesz Hamlettel? Nem tarthatod meg, hangzott a verdikt és Erna könnyeivel küszködve bólintott.  Pedig áldott állapotával már túllépett minden megengedett határt. De fogát összeszorítva indult el. A kuruzsló, akihez a férfi éjszaka titokban elvitte szerelmét egy sötét odúban „praktizált”. Bűzös lehelete egész életében, kísértette Kolját. És a nő velőtrázó sikolya is gyakran felharsant az álmaiban. Akkor éjjel sem a születendő gyerek, sem Erna nem élte túl a beavatkozást.  

– Több fényt, Kolja bá’! – ordította a szomszéd szobából Erna, de már késő volt. Hiába rohant már hozzá, a részeg sarlatán a pislákoló lámpa fényénél valamilyen létfontosságú szervet megsérthetett. Körben minden a vértől vöröslött és Erna szétvetett porcelán lábai között a kuruzsló hajlongva próbálta a rongyokkal felitatni az elszúrt abortusz maradványait.

     Az öreg mégis megfordult. És ismét az ötödik bolygón állt. Egy szőke, göndör hajú fiúcska látogatta meg ebben az álmában.

 - Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat?
     - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot!
     - Mi a parancs?
     - Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét!

    Már a katonaságnál megszokta, hogy a parancsot megszegni tilos. Így csak futólag nézte a kisfiút, aki teljes kishercegi mivoltában úgy állt előtte, mint a kíváncsi kisgyermek az apja előtt. És a szőke fürtjeiről ismét Erna jutott az eszébe. Még jobban belefúrta magát a Pali barátja mikádójába és tovább álmodott…

    Pirkadt. Az öreg felkászálódott vackáról és a szemét megdörzsölve az éjjeli látomásokat is kitörölte emlékezetéből. Soha, senki sem kérdezte meg tőle, hogy miért lett tulajdonképpen lámpagyújtogató? Ha ismerték volna a múltját, talán megértik. Végig ment a belváros még sötétbe borult utcáin. Nyomában lassan kialudtak a múlt század szocialista dizájnjai. Minden hajnalban megismételte ezt az útját. Sorra eloltogatta a lámpákat, a kirakatokban vibráló betűket. Neki ez volt a dolga, a munkája. Ez volt a parancs.

   Az utolsó lámpaoltását kedvelte a legjobban. A korzó bal sarkán álló épület kirakata előtt megállva előbb felnézett az égre, megkeresve az égi fények között az utolsónak árválkodó csillagot, majd a „Megszelídítettük a fényt” szlogen utolsó szavának betűit csípőfogója segítségével lassan, betűként oltotta el… Hiszen Erna azt kérte: „Több fényt…” Akkor maradjon még kicsit neki is belőle…

         

  

  

     

                                                        * * *

    M. Koljáról, vagy ha úgy tetszik M. Miklósról, a múlt században élt ungvári lámpagyújtogatóról nem jegyeztek fel semmi adatot. Mi több, az akkori ideológia szerint, a két egyetemi diplomával rendelkező idős öregúr inkább a város szégyenfoltja volt. Egy kedves csavargó. Mai szóhasználattal egy csöves. Még is olyan jellegzetes figurája volt a városnak, hogy tavaly a kárpátaljai megyeszékhely, Ungvár belvárosának legforgalmasabb Korzó sétálóutcáján szobrot kapott. 

    Lámpagyújtogató két oklevéllel? Nonszensz, mondták rá, és még a félbolond-jelzőt is megkapta. A helyi energetikai kommunális vállalat vezetői azonban megszánták. Csekély jövedelemért alkalmazták a város lámpáinak meggyújtására és szemet hunytak, hogy régi raktáraikban húzta meg magát. A megyei archívumban kutakodva talált rá egy helytörténész a munkakönyvére. Ebből tudják, hogy negyven évig hűségesen tette a dolgát. Ebből az aprópénzből tengődött. Meg a jó szívű ungvári emberek alamizsnáiból. A megyeszékhely egyik hajdan élt fura lakójának, a magányos, de szorgalmas lámpagyújtogatónak az egész Ung-parti város volt az otthona…