A feledés ciklusának verseiből
















Gólyaláb



És elmentünk a cirkuszba,
hiába vártam „Adj, király, katonát!”,
mert  ismertem azt a játékot, meg
a  „Csiga-biga gyere ki!” is vonzott,
de csak ügyetlen pirosorrú bohócok
csámborogtak a porondon, elveszetten,
akár a részegek, s azt gondoltam magamban,
be kellene másznom segíteni nekik,  elvinni
őket egy ágyig, mert biztosan jobban lesznek,
ha kialusszák magukat, s nem ordibálnak a
fülembe, és nem fújják a trombitájuk kidülledt
szemekkel verve az időt, meg a dobhártyám,
pedig nem is voltam babonás, csak lázasra
betegítettek mégis, de ekkor a fűrészporos
aréna fölött megjelent egy légtornász,
majd egy másik repült a karjaiba,
alattuk befogóháló tátongott, noha
nem is voltak veszettek, meg piros cédula
sem lehetett a cirkusz ajtaján, mert akkor
úgysem mehettünk volna be, így aztán
csak számolgattam magamban, hogy ecc pecc…
és mégsem mehettem ki, pedig a szomszédos
házban ott volt a bábszínház, ahol a szám is
tátva maradt mindig, mert elvarázsolt egy gólyaláb.




Otthontalanul





Két házam van és egyik sem az
enyém, csak egy kert suttog néha
bennem a mohás járda peremén,
meg a fűzfa, a hatalmas koronás,
az ősi vágy-vándor utazás…

***

Kinéztem minap az ablakon
hűs eső csapott arcon:
lassan beérik a tél,
hajléktalan botorkált
egy elképzelt küszöb felé,
emlékeivel már jó előre
kitapétázta légházát,
otthonossá teremtette álmát,
esetlen, szótlan és üres volt
lelke, ám, ha felnézett volna,
egy ismerős tükör máris
szíven szúrja.



Fűnyírási Idillium

Aludnék.
Freudi mélyen
analizálnám a tegnapi napot
és nem kötnék bele barátom,
Jung ellenérveibe,
csak asszociálnék és
azonnal le is írnám a szavakat,
latenciaidőm a tudattalanban
új képekbe talán még
elmerül, s kósza misztikusan
himbálózik
legbelül...

Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg.
Félálomban ér a döbbenet,
hogy vigécünk ismét
elveszítette időérzékét
vagy csak komplexusai a környék
apjává tették,
s libidója Oidipusért kiállt
és messze táncolnak a fák,
s velük Kosztolányi sem
az Üllői-útról dalol
és nincsen "kip-kop",
csak itt köveznek
legbelül valahol...

Álmodnék.
Mézédes "Tengeróceán"
illat lengené be
hosszúra nőtt hajam
selymét és
exmetaforákat
karcolnék
a város homlokára...
Micsoda önfeledt játék
lehetne!
Ajándékul a Létért,
mi még nem törött
cserepe
testedény hitemnek...

Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg...
Hüledezik a képzelet és a
párna szíve fülemen
takaróm a fejemen,
persona és árnyék
patológiás Selbst
forog egy tengelyen...
A zizegés szétmarcangol,
eloszt, s megfoszt
kompenzálni,
ébredésre tisztítja fel
szemem pilláit,
zúzalékos tekintetem
átütemezi,
szavatossági címkém
az Úr keze javítja,
ím itt az apokalipszis
mind a négy lovasa,
midőn
"Befed ez a kék ég... "
 

6 megjegyzés :

  1. Mindegyik, de a harmadik különösen...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod, majdnem megjelent egy neves folyóiratban, csak arra kértek, tegyem köznapibbá... És nem akartam. Aki egy picit is érti a pszichológia nyelvét, így is érti. És köszönöm, hogy itt jártál!

      Törlés
  2. A második tetszik a legjobban. (h)

    VálaszTörlés
  3. Kedves Ditta!
    Tökéletes prózavers az első, de én a másik kettőt is inkább oda sorolnám, hiszen igaz, hogy valami verses formát adtál neki, ,de a folyamatossága inkább a próza felé húz.
    Nekem mindhárom tetszik, és a te stílusod is, ahogyan csapongnak a gondolataid, mint aki keresi önmagát a sorok között.
    Szeretettel ölellek: Mil

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milácska Drága!

      Én már csak ilyen maradok, ilyeneket írogatok néha...

      Puszillak!

      Törlés