Májusban

     Közeledett az a nap. Vagy csak én éreztem úgy, hogy akkor történnie kell valaminek… Valaminek, mely emlékezetes marad, valaminek, melyről szívesen mesélhetek majd az unokáimnak is, mely örökre beírja magát a történelembe.
     Izgatottan ébredtem azon a reggelen, és nagyon korán volt még.  Kinn a konyhában semmi változást nem észleltem.  A gőzölgő kávém most is ott várt az asztalon a kis gyékény alátéttel, és ott illatozott egy frissen szedett rózsaszál a vázában, a kedvenc vaníliaszínű vázámban. Bordó, bársony-szirmú rózsa, illatos, és csodálatos volt.
   Dániel ekkor lépett be. Frissen vasalt kék-fehér kockás ingjében, s kék nyakkendőjével úgy festett, mint aki nem is az ügyvédi irodába tart, hanem legalább egy Közgazdász-konferenciára.
    - Szofi! Nem kéne sietned? Hamarosan 8 óra, nehogy elkéss! – figyelmeztetett, és gyengéden megborzolta barna hajfürtjeimet.
    - Máris készen leszek! De ma ne várj meg, Kedves!  - s kékes-zöld szemébe nézve sejteni véltem a halvány mosolyt.
    - Ne? – kérdezett vissza, felhúzta zakóját, s egy intéssel elindult.
    A függöny mögül lestem utána. Nem árultam el, hogy mára szabadságot vettem ki, és nem 8 órára, de még 10 órára se megyek be dolgozni.  Helyette aktív pihenést javasoltam magamnak. Kozmetikus, ajándékvásárlás Dánielnek, és egy új ruhaköltemény megvétele az esti vacsorához.  … Vagy ki tudja, mit hoz az este?...   A délutáni kocogás után, egy relaxáló pezsgőfürdő, majd érkezik a fodrász, s ezzel széppé tettem a mai napot.
    Hiszen éppen tíz éve annak, hogy Dániellel azon a májusi napon örök hűséget fogadtunk.   A görög mintával ékesített karikagyűrűt  azóta is viselem. Mindenki csodálta a fehér tüllel díszített vaníliaszínű menyasszonyi ruhámat, s a hosszú fátylat egy gyermekpárocska vitte utánam. Egy öt éves kislányka, és egy hat éves fiúcska. A kerti partin, melyet a szüleim rendeztek, a pap csodálatos beszédet mondott.  A fehér kálacsokor ott virított a kezemben, mint a hűség és szerelem jelképe. Dániel almaszín ingéhez olajzöld öltönyt húzott, és a díszzsebkendő helyén ott díszelgett egy pompás fehér kálavirág. Vaníliaszínű nyakkendője illett a menyasszonyi ruhámhoz… Mint egy tündérmesében…

     - Vajon, Dániel huncut mosolya is erre utalt? – ábrándoztam a próbafülkében, miközben egy, már korábban kinézett ruhát próbálgattam. Barátnőm SMS-t írt, hogy egy rendkívüli értekezlet miatt ne várjak rá az Árkád előtt. Kicsit elszontyolodtam emiatt, de mikor láttam a tükörben, hogy az a ruha pompásan áll rajtam, elszállt a bánatom.
    - Mintha csak rád öntötték volna! – szinte hallottam barátnőm szavait. Miután kifizettem a ruhakölteményt a pénztárnál, barátnőm szaladt elém.
    - Kérlek, ne haragudj, de azt hittem, ide sem érek! – mosolygott Petra bágyadtan.   - Megvetted?
    - Igen – bólintottam.
    - Azt, amit együtt néztünk ki? – kérdezte már vidámabban, és belém karolt.
    - El fogod kápráztatni Dánielt!  Elfáradtam.  Mi lenne, ha elhalasztanánk a …
    - …És jöhet a kocogás! – vágtam szavába kacagva.  - Ez a nap már csak ilyen!
    Fél óra múlva együtt futottunk öt kört a közeli parkban.  Petra fülhallgatón zenét hallgatott, én pedig azon tűnődtem, Dániel merre lehet most. Kellemes fáradságot, bizsergést éreztem a tagjaimban, de tudtam, hogy a pezsgőfürdő feledteti mindezt.
    A gesztenye illatú mécsesekkel megvilágított fürdőszobában  halk zene szólt. Elnyújtóztattam a tagjaimat, s igyekeztem minden feszültséget felejteni. Addig pihenhetek, míg szól a zene.
    A hálószobában az éjjeliszekrényen egy aprócska sárga levélpapír várt. Ez Dániel írása. - De mikor tette ide?  Haza ért volna már? -  Körül néztem, de a lakás üres volt. Sietve bontottam ki a levélkét, melyben vacsora-meghívás állt. Pontban nyolc órakor vár a Pátria Hotel éttermében. Utóirat is volt: A gyerekek a Mamánál vannak. 
    - Te mindenre gondolsz, Drága! Ez nagyszerű! Van két bő órám, hogy elkészüljek – gondoltam, s kedvenc zenémet J. S.  Bachot kezdtem hallgatni, épp csak nem keringőztem örömömben.  A fodrászom ekkor csöngetett.  Hamarosan megújult frizurával bújhattam az új, zöld ruhakölteménybe és az arany cipellőmbe.  Igyekeztem, mert nagyon pontos akartam lenni.

     Az étteremben fess fiatalember várakozott vaníliaszínű öltönyben. Lenyűgözött a látvány.
    - Nem feledted, Édesem? – böktem ki végül.
    - Úgy ismersz? – szólt halkan.  - Gyönyörű vagy, Szofi! – és elcsuklott a hangja, mikor tüzes tekintetével rám nézett. Úgy éreztem, át kell ölelnem őt.

    Az ovális asztalt sárga terítővel és szalvétákkal díszítették, mint akkor tíz esztendeje. Középen fehér kálák álltak a sárga vázában.  Önkéntelenül számolni kezdtem a virágokat. Pont tíz szál volt.
    S ebbe a kompozícióba úgy illettünk bele, akár egy tündérmesébe…