Búcsú az Élettől






Éjszakánként és reggelente is azon tűnődött, vajon, milyen lehet elbúcsúzni az élettől?
Milyen jó volna, ha egyszerűen csak el lehetne köszönni, valahogyan így:
- Helló Élet! Találkozunk a Másvilágon!
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ember úgyis újjászületik, mégpedig a halála epicentrumától egy ötszáz kilométeres körben valahol.
- Marhaság! – gondolta. Miért éppen ott, s mi a fészkes nyavalyának kell újrakezdeni mindent?
- A több tudás miatt – válaszolta egy hang.
- Milyen ismereteket szerzünk, míg élünk? – hezitált tovább csak magában.
Aztán eszébe jutott az Anyja. Áttétekkel küzdött, amelyekről először tudomást sem vett, majd átkozódott, szitkozódott, fenyegetően az ég felé emelve a kezeit, miközben arról vallatta annak Urát, hogy miért éppen Ő és miért éppen most.
- Hagytatok megkínozni! – üvöltötte egy vizsgálat után. Gyalázatos orvosok, elveszik az ember minden méltóságát – folytatta csöndesen az előbbi mondatot.
Aztán elhalványultak kontúrjai, Ő maga is elfogyott és kiszédült ebből a dimenzióból.
Nem különben az Apja. Karácsony volt, az Anyja persze elutazott, unokázott éppen, de magára hagyta a nagy beteg embert. Az a hatalmas, őzmintás cserépkályha duruzsoló tüzénél ült, amikor a másik lánya meglátogatta. Éppen egy piszkavasra felszúrt kenyeret tartott az izzó parázs fölé, ami most mindennél fontosabb volt számára. Aztán mégsem ette meg. Már semmit sem fogadott be a gyomra.
Abban az esztendőben is fekete karácsony volt, s az időjárás ilyen reagálása az eseményekre előre sejtette a véget. Neki pedig folyamatosan képek mozognak az agyában. Erre mondják a nagy okosok, hogy állandó katatím áramlásban vagyunk, a kollektív tudatalattink csak nem hagy békén, mert, akár a moziban, a szemünk háta mögötti szürke, kocsonyás masszában jönnek, szaladgálnak azok a fránya képkockák…
Hajnal három óra volt ma is, éppen, mint tegnap és azelőtt… Álommanó pedig messze járt. A kisgyermekek pihe- puha orcácskáit színezte ki csupán, s csókolta homlokukra a jóság jelét, hogy az éj madarai ne zavarhassák pihenésüket.
Ő csak hánykódott: magányosan és álmatlanul. Szívében iszonyatos csönd volt. Így ment egészen reggel hatig.
- Sötétből sötétbe – gondolta. Nem baj, azért is felkelek! Ezt a tudást már elraktároztam. Amúgy meg nem kértem az életet! Ha most nem léteznék, mert a körülmények másképpen rajzolták volna meg asztrológiai ívüket, nyilván nem hülyeségeken morfondíroznék. Egyébiránt meg se nem oszt, se nem szoroz már semmi sem. Az emberiségnek bizonyára szüksége volt az olyan nagy mesterekre, akikre Jaspers a tengelyidő fogalmát alakította ki. Hogy miről is beszélt? Az emberi nem nagy tanítói Jézus előtt hatszáztól Jézus után hatszázig születettek meg, ekkor prófétáltak, s ekkor alakult ki az a szemlélet is, amelyik már nem foglalkozott azzal, hogy egy messziről érkezett vándor ember, Angyal, Isten vagy isteni küldött-e. Az a világ megszűnt, s olyan üresség telepedett a földkerekségre, hogy olyan tudatfordítóknak kellett megszületnie, mint Arisztotelésznek, Platónnak, Szókratésznek, Konfu-cének, Lao-cének, Buddhának, Szent Pálnak, Szent Ágostonnak és Mohamednek.
Majd felkelt, ivott egy kávét és rágyújtott. Még két szál virított a dobozban. Hosszasan nézte a nikotin rudacskákat, mielőtt bedobta volna őket a kukába.
- Nem kell többé ez sem! Fáradt vagyok már ehhez is… Ezek szerint mégis el lehet búcsúzni mindentől? – fonta tovább a gondolatait… Egyetlen feladatom maradt, kutatni az istenit.
***
A CT időpontját a lehető legmesszebb tetette. Túl sokat röntgenezgették mostanában. Az eredményt ő akarta elolvasni először, s addig nem is mutatta meg a Társának, amíg meg nem nyugodott.
- Jó lesz ez, nagyobb baj még nincsen! Aztán mégis átsurrant az agyában egy árnyék. Olyasmi, mint a performansz művészet egyik ága, a body art, de mégsem… Szóval, ez itt az én testem, működnie kell ugyanúgy, mint mindenki másénak. Mit tudnék erősíteni magamban? Talán az individuumot, a bennem is élő istenit.
***
Két napig senkit sem akart látni. Begubódzott, akár egy báb. Egy csöppet sem volt biztos abban, hogy valaha szabadon röpülhet-e még, akár a szépségétől öntudatra ébredt pillangó. Egyre csak emésztette magát, s a vérének iszonyú süllyedésétől csillogó tekintete mégis elveszett szembogarában. Noha ekkor még nem is sejtette, milyen út vár rá.
***
A főorvoshoz annyira sokan szeretettek volna azon a napon bejutni, hogy majdnem ott is hagyta az egész rendelést. Aztán meglepődött.
- Ezt elteszem – közölte minden további magyarázat nélkül a doktor -, holnap jöjjön vissza érte!
Még annyit sem tudott kinyögni, hogy miért, már kint is találta magát a rendelőből.
Másnap aztán két terápia közül is választhatott, de egyikbe sem ment bele. Alá is írattak vele valami papírt, amit olvasás nélkül tömött a többi közé. Mostanában sok helyen járt. Hihetetlenül unta az egészet, de gócot kutattak, s, mint, ahogyan a közmondás is tartja, „Aki keres, az bizony talál is.”.
Visszament a saját szakorvosához, aki nem is kicsit lepődött meg, hiszen ő utalta a már említett főorvoshoz. Az pedig csak úgy halkan megjegyezte, hogy megnézte-e a páciense, kik is írták alá a konzíliumot?!
- Még nem válaszolta az, de megtehetem – felelte az.
- No? – sürgette betegét a doktor.
- Én ezt nem értem – válaszolt vissza a páciens – zömében magas rangú onkológusok. Ahogyan azonban belegondolt a dolgokba, azonnal kigyulladt az agyában a vészlámpa. Nagyon nagy baj lehet! – gondolta.
***
Az előző esztendő végén már semmit sem akart, csupán azt szerette volna, ha minél több volt kollégájával beszélhet. Bármiről, de legfőképpen a legbecsesebb kincsről, az Életről. A facebook-on nyilvánossá tetette a telefonszámát, s egyre csak várta a régen áhított hangokat. S úgy ment el ebből a világból, hogy belenyugodott a sorsába, mert Isten a tenyerébe vette a lelkét, hiszen éjjel-nappal csörgött az a bizonyos telefon, s minden egyes ember csak a szeretetéről biztosította egészen addig, amíg átölelte a Fény.

(Egy volt Kolléganőm emlékére)

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2014. január 18.

7 megjegyzés :

  1. Maradandó élményt nyújtottál/alkottál drága Ditta, a belenyugvás ennyire életszerű ábrázolásával. Valahol olvastam, hogy életünk legnagyobb élménye és titka is egyben a halálunk. De fel kell készülni rá. Amíg minden happy eszünkbe sem jut az elmúlással foglalkozni, pedig halálunk az életünk része. Boldog születésnapot szokás kívánni, de miért nem kívánunk boldog utolsó lélegzetvételt Isten tenyerén?!

    VálaszTörlés
  2. Ditta, nem tudom másként véleményezni gyönyörű írásodat, mint elmondom, folytak a könnyeim míg olvastam. Átérzem ezt a kétséget és fájdalmat.

    VálaszTörlés
  3. Mindenkire ez vár, vagy lehet-e lázadás vagy letargia nélkül?
    Megrázó írás...

    VálaszTörlés
  4. Gyönyörű és tanulságos nekrológ volt ez az írás Judit. Köszönöm, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
  5. Szeretnivalóan írtad meg a szerethetetlent.

    VálaszTörlés
  6. Nem elég szépet írni. Nem elég jót írni. Igazat is kell írni. Ebben az írásban ez a legszörnyűbb.

    VálaszTörlés
  7. Lesujtó írásodhoz szeretettel gratulálok: Mila

    VálaszTörlés