Tarka szivárvány
görbül az égre
üdítő nyári zápor után.
Langy pocsolyában
szoknyát emelve
mezítlábasan
táncol a lány.
Dalol a kedve,
kacag keresve
apró kavicsot
talpa alá.
Magamat látom,
nosztalgiázom,
szivárvány-emlék,
oly szép, úgy fáj.
Kövér vízcseppek
ülnek a fákon,
rázom az ágat,
rám hull a zápor,
fénylik a nyár.
Igazán erős visszaemlékezés e versed, kedves Sarolta. Nosztalgiázol, és nagyon is élő, ami előttünk megjelenik. Még szép, hogy fáj a felidézés, érthető, hogy fáj, mikor oly szép az a múlt. Tetszett ez a rövidségében is annyira egész múltra-gondolás; mintha ma lenne ez a záporos, régi nyár! :d
VálaszTörlésKár, hogy rég volt, szép volt.
VálaszTörlésörülök, hogy tetszett, köszönöm.
Sarolta