Seres László: Mint akit valaki itt felejtett




    Lábamhoz szelídül
    az alkony kutyahűséggel
    megenyhült a meleg
    halkan susog dorombol
    bronzaranyba bújt már
    a parti nádas
    elterült a Nap
    el is vérzik
    végigtapogat rajtam
    hulló fénye
    fejem alatt a Föld
    felettem az Ég
    lámpást tartok
    porszem magamnak
    hogy lássam
    felhő se rezdül
    harmat se hull
    sírt ás a magány bennem
    s fájón betemet
    haldoklik a nyár is
    elém terített szőnyege
    halotti lepel
    avart zörrent valahol
    rajta a búvó szél
    Szerelmünk nyomát keresem
    körbe vesz az idő
    s rám vadászik a perc
    mindhiába
    földig sújt a kín
    s csak az fáj ami elmúlik
    könnye se hull a mának
    míg ölelik egymást fenn
    bíborvörös árnyak
    mint megcsalt szeretők
    s levetik ruháikat
    hegyek
    völgyek
    városok
    temetők
    Ülök
    a semmiben
    sorsomon velük
    így osztozkodom
    lámpám rég kialudt
    hulló csillagok fénye lett
    magamra maradtam
    mint akit valaki
    itt felejtett


    Seres László


2 megjegyzés :

  1. Nagyon megkapóak a képeid; mindjárt felütésnek a lábhoz szelídült kutyahűség.
    Gratulálok, kedves László!

    VálaszTörlés
  2. Ahogy Tibor is írta...Remek képeket vonultattál fel. Belecsodálkoztam versedbe. :)
    Gratulálok!

    VálaszTörlés