Hogy miért van itt a folyóparton mindig ilyen sár és büdös...
Meg ezek a ronda piócák úgy tekeregnek ebben a masszában, mint egy iszapfürdőben a gyógyulni vágyók.
Ezek valahol piócalelkű népség, csak másokból élni, dagadtra szívják magukat, és henteregnek kéjesen az iszapban, bebeszélve maguknak és másoknak, hogy ez egészséges, meg élni jó és érdemes, mert szép és kerek a világ, hol fejjel lefelé sétálgatunk rajta, hol meg talpon tesszük ugyanazt.
A nehézségi erő garantálja a mindenkori földhözragadtságot, bár, van akit elenged, és elég egy pillanat, az illető máris kétlábbal kalimpál a semmibe, a többiek meg úgy dagonyáznak tovább, mintha észre sem vennék.
Nem lehet mindent észrevenni, meg nem is érdemes, mert igazán semmit nem érdemes, mert ha belemászol az iszapba, nem tudhatod milyen mély, hány fokos, és miféle miazmás gőzök, és gázok törnek fel a láthatatlan felszín alól.
Az orrod meg közvetlenül az iszap felett kezdődik, és ha peches vagy, ott is lesz vége.
Ha sikerül kimásznod belőle, percek alatt rád szárad a sár, az anyád sem ismerne rád, a páncél miatt a végtagmozgásaid módosulnak, olyan leszel, mint egy bábu.
Legalább nem fa- bábú, nem megy beléd a szú, helyette vidáman hancúroznak rajtad a sárban élő mikroorganizmusok.
Biztos, hogy egymás között papának szólítanak, és magától értetődőnek hiszik, hogy rajtad fognak ezen túl élősködni.
Nincs is ebben semmi szokatlan, mert minden és mindenki a maga módján élősködik, csak neve elé nem írja a parazita nevet.
Minden és mindenki siketnek tűnik, pedig nem az, csak a méltatlankodó hangok- a segélykiáltásokkal együtt, más hertzen zengenek.
Pedig tudom, hogy egyszer bele kell, gázoljak az iszapba, majd ordítva énekelek menet közben, hogy ne halljam azon élőlények hangjait, akiket megtaposok, mert át kell jutnom rajtuk, hogy elérjem a folyó vizét, ami így távolabbról tisztának és áttetszőnek tűnik, mert minden más távolabbról, miért lenne más- pont ez.
Hogy aztán, a csillogó vízfelszín milyen mély iszapos feneket takar, azt akkor tudom meg, ha belemegyek a vízbe, és lehet, hogy baromi mély is, hát ki tudja mi a fene lehet ott, még senki, de senki nem mászott vissza, hogy elmesélje.
Lehet, szirének is vannak a mélyben, akik elkapják a lábamat, és lerántanak, ölelgetve, hogy drága kis Odüsszeuszom, már aggódtunk, hogy sosem jössz, majd lemossuk rólad az iszap bűzét, lehet, lesikájuk rólad még a bőrt is.
Addig sikálunk, még a vázad vakítóan nem fog világítani a folyó fenekén, akkor majd elkerül a sok pióca, és kitör számodra a Kánaán.
Csak álldogálok itt a parton, a víz óvatosan nyaldossa lábfejemet, gondolom tapintatból, hogy szokjam, mert még benne is van némi tapintat, vagy csak a magam megnyugtatására találok, ki ekkora marhaságokat- nem tudom.
Igaz, kissé elbizonytalanít ez a mély és igazi tájékozatlanság, de legalább igazi, és ha mást nem, ezt biztosan tudom.
Hömpölyög lomhán és érzések nélkül a rengeteg víz, talán nem is látja, ahogy itt ácsorgok, mint egy kóró, mert mit érdekli őt, ha én lennék ő, engem sem érdekelne.
Mert itt a parton sem érdekel igazán senkit semmi, csak saját maga, és ez a rend anatómiája, ami sosem változik, mert a fajtajelleg megköveteli.
A nagy víz, legalább következetes, és mindent azonos mértékben sodor, aki vagy ami belekerül.
Na persze, nekem, akinek át kell úszni a túloldalra, ez soványka vigasz, meg az sem segít rajtam, hogy másokkal sem tesz kivételt, de kit érdekel, hogy mihez van kedvem.
Talán még- itt a parti iszapban, a rothadó sások, és békalencsék világában valahogy el lehetne lenni, de mit tehetne itt valaki, aki nem pióca, vagy csibor.
Ez egy más világ, bele sem lát az ember, mert egy piócának a fejem például egy felhőkbe vesző magasság, ha felnéz, lehet, azt hiszi, sosincs végem.
Gondolom, a folyóról sem tud, nem is érdekli, neki nem kell átjutnia rajta.
Állok a sárban, a folyó, végtelen türelemmel hömpölyög, és vár.
Ő tudja, hogy egyszer bele kell lépnem, nincs de, és akkor átölel jeges víz karjaival, és percek múltán, már a partról nem is látszom.
Leülök egy kőre, hallgatom a víz monoton sustorgását, még nem értem mit mesél, de elálmosít, ringatni kezd, csukott szemekkel hallgatom, és húzom az időt.
Csak a Párkák tudják mennyi még a fonalam, de őket nem lehet megkérdezni.
Kép: Kapolyi György Tusrajzok
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése