Úgy csodáltalak, mint tejszínű álmát
a lopakodó hold gyűrött felhők közt
meg-megállva. Szívem imbolygott,
árnyékod voltam jégen, tűzfalon.
Fényt vetett rám kimért árnyad,
öledben hajnali láng gyúlt,
vonzott, taszított, vitt magával.
Nem kértem kegyelmet, feloldozást,
nem is adtam. Bűnöm, bűnöd lett,
szégyenem, erény. Üldözött csavargóként
szerettelek, s szerettél,
míg egy másik jött, új boldogtalan
két állomás között, hogy visszataláljak
magamhoz, s hozzád
vezekelve megcsalástól
a kijózanító megcsalattatásig.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése