Kapolyi György: Sötét árnyak

A vén ház, nedves, vastag falaival, nehéz- tömör ablaktábláival, nem volt éppen barátságos

és hívogató látvány. Az elvadult kertben, a hatalmas fák koronái akkor is félhomályt teremtettek, ha sütött a nap. Régen nem lakta a házat senki, csak egy meghatározhatatlan korú öregasszony tűnt fel a semmiből, meg a macskája. Az anyókát valójában nem ismerték, néha kijött a kertbe, görcsös botjára támaszkodott, és a jókora fekete kandúr kísérte. Szomszédai lehetőleg elkerülték, mert megjelenésekor hideg szellő csapott arcukba, egy furcsa, nehéz szag kíséretében, félelmet és szorongást keltve mindenkiben.

Macskája tekintetében is volt valami szívszorító, az állatnak emberszeme volt.

Elsétáltak a gesztenyefáig, leültek a kopott kerti padra, a macska gazdája mellé telepedett.

Órákig ültek ott mozdulatlanul, egészen eggyé olvadva a képpel.

Alkonyatkor a nénike felállt, sovány, görbült sziluettje égbeszökő, kiszáradt fagyökérnek tűnt, a kandúr is hosszan nyújtózva, görbe háttal, akkora lett, mint egy farkaskutya.

Lassan, botorkálva elindultak a ház felé, majd elnyelte őket a nehéz tölgyfaajtó.

Az ablakokból sosem szűrődött ki fény. A lomberdő meghajolt, és összezárult a ház felett, mintegy láthatatlanná téve azt. Tán még a törzsek között settenkedő éjszaka sem vette észre az épületet. Többen esküsznek rá, a sötétből furcsa hangokat lehetett hallani, nehéz sóhajok bolyongtak a fák között, a láthatatlan épület felől, egy mély hang beszédfoszlányai keveredtek sikolyokkal, lélekharangok cincogásával, távoli tűzropogással.

A kert korhadó léckerítései közül valami láthatatlan borzalom csorgott ki a földes útra, még az arra kószáló kutyák is maguk alá csapott farokkal menekültek a helyszínről. A megmagyarázhatatlan jelenség hajnalra eltűnt, minden visszaállt régi medrébe. Ami még feltűnő volt, a kertben nem laktak madarak, sem másféle állatok. A legvidámabb nyárban is itt volt a némaság szigete.

Az ablaktáblák is zárva voltak, a kéményből sem szállt soha füst.

Senki nem értette a ház rejtélyét, számtalan találgatás, kitalált történet látott napvilágot, de valójában senki nem tudott semmit. Minden délután megjelent a vézna öregasszony a macskájával, és késő alkonyatig rezdületlenül ültek a padon. Az évek múltak, senki nem lett okosabb. Lehetőleg nem beszéltek a környékbeliek a dologról, és ha igen, akkor is gyanakvó körültekintgetéssel, és suttogva.

Aki a kerítés előtt volt kénytelen elhaladni, különös élményben részesült.

Mintha szemben lépkedne saját magával, látta hibáiból, gonosz tetteiből, és rossz tulajdonságaiból összerakott önmagát, tűz fényében vibráló háttérrel, tudatába férkőzött felismeréssel, miszerint nem kerülheti el annak idején a számonkérést. Ez a szörnyű érzés még hőségben is fogvacogást eredményezett, csak a futva menekülés maradt mint lehetőség, minél előbb túljutni a kerten. Futó útnak is hívták ezt az útszakaszt egymás között.

Egy augusztusi éjszaka történt, hogy hatalmas vihar kerekedett. A villámok egymást érték, a szélrohamok úgy tépték a fákat, hogy folyamatosan túlharsogta a vihart az öles ágak reccsenése. Mindenki elbujdosott, a gyengébb idegzetűek imádkoztak.

Nagyon lassan érkezett a hajnal, siralmas látványt nyújtott az eléjük tárulkozó kép.

Ág, és lombszőnyeg, holt madarak tetemei borítottak mindent. A sok víztől vastag pára lebegett a kertek, és utak felett, alig kaptak levegőt.

A vénasszony kertjében nem változott semmi. Még levél sem rezdült.

Csak eltűnt a ház. Helyén fű, és virágok, magasra nőtt bokrok álltak, nyomát sem hagyva a hajdani épületnek. A faluban égig ért a döbbenet, mindenki rohant megnézni a csodát, nem törődve a kert

gonosz kisugárzásával.

A háznak tényleg hűlt helye sem volt. De bemerészkedni azért senki, sem mert, a nagy emberszemű kandúr ott ült a fa alatt a padon, és lélektelen, kemény tekintetét le sem vette a kerítésnél ácsorgókról.

Még ugyanazon hét végén történt, hogy eltűnt a kert is. Helyette szürke por mindenütt, egyetlen fűszál sem árválkodott a rajta.

A mai napig sem változott semmi, aki arra jár, hátában érzi a kandúr figyelő, jeges tekintetét.  

Kép: Kapolyi György alkotása