Kapolyi György: A sajt

A holló, köztudottan igen alacsony szellemi szinten károgott. Igaz, hogy nem is volt szüksége különösebb észre, mert amiket csinált egész nap, ahhoz még ennyi spiritusz sem kellett.

Ez az idióta valahonnan szerzett egy darab sajtot, ismerve őnagyságát, kizárólag csak lophatta. Na persze, ha megkérdezném tőle, biztos azt mondaná vette. De hogy vehette, mikor mindenki tudja, nincs egy vasa sem. Röfögte a vaddisznó.

Szóval, ez a szerencsétlen, csőrében a sajttal felrepült egy gesztenyefa ágára, ahonnan jól látszott, és ott hadonászott vele. Feltűnősködésének egyetlen oka, hencegni akart szerzeményével. Arra egyáltalán nem is gondolt, hogy ő nem szereti a sajtot. Rossz ízét érezte, és ráragadt csőrének belső részére. De nem baj! A lényeg számára az, hogy szerzett egy sajtot. Az állatok körülállták a fát, és mindenfélét felkiabáltak neki.

Mi van a csőrödben, te félhülye!  – ordított fel a görény.

Csak azért nem seggfejet loptál, mert az már van neked - visította a nyúl.

Nézzétek a nagy erdei senkit! Úgy ül ott, mint egy egyszemélyes halotti menet! Azért nem fogja a sajtot a fülével, mert nincs neki. Szörnyű, hogy valakinek nem elég, hogy ronda, még buta is! - hőbörgött a cickány, nagy röhej kíséretében.

A holló, lassan de biztosan kezdett dühbe gurulni. Az állatok nagy megdöbbenésére, hóna alá kapta a sajtot, és visszaordított: Szörnyű, hogy barmok csak baromságokat tudnak beszélni! Ahogy így végignézek rajtatok, az életkedvem is elszáll ennyi féreg láttán. Bele vagytok ragadva abba a hülye mesébe, nem láttok az orrotoknál tovább. Itt tátjátok a szátokat, mint szar a hideg vízben, csak úgy örvénylik a fa körül a hülyeségetek, majd leszédülök tőle az ágról. Ennyi barmot egyszerre, még nem látott a világ. De elnéző vagyok veletek, mert fogyatékosokkal egy nagyszerű madár mi mást is tehetne. Csak azért nem szarok rátok, mert akkorát nem tudok, hogy mindegyikőtöket befedjen. Márpedig én nem kivételezek. Emiatt estek el a megtiszteltetéstől. Ha most leejteném a sajtot, egymást taposnátok, ki egye meg. Férgek!  De eszemben sincs leejteni, az már régen volt.

Nagy kényelmesen kihúzta hóna alól a csemegét, és komótosan enni kezdte. Még hogy leejtem,  dohogta. Ha beledöglök akkor is megeszem, ezeket meg megöli az irigység. Így is történt. Miután a sajt elfogyott, tollászkodás közben csak úgy lekiabált a némán álló tömegnek: Most megyek, és lopok valami finomságot, de ne aggódjatok, közben rátok fogok gondolni. Rátok, a sok félrefejlődött patkányra. Mert máskor is annyit fogtok tőlem kapni, mint most. Aztán lassan zabáljátok, nehogy félrenyeljetek.

A holló, harsogó röhejre fakadt, és elrepült a döbbent csoportosulás felett. Még pottyantott is egyet, aki kapja marja - felkiált- így a róka. Ha ez igaz,  szólt a nyest, jobb lett volna kérnünk tőle, talán adott volna egy darabot.

Hát nem kizárt, mondta kedvetlenül a menyét. Máskor, ha mesébe botlunk, jobb, ha utánanézünk nem történt ezen időközben változás.  Azért elgondolkodtat a dolog etikai része,  mondta, a hiúz. Elítéljük a hollót, mert tolvaj. De amit lopott, ha nekünk adja, akkor szívesen megesszük. Na, igen  mondta a bagoly. Ezen érdemes elgondolkodni,  szólt, és lomhán elrepült.

Kép: Kapolyi György alkotása