A könyvtáros kabátja

 Az ember sosem lehet biztos abban, 

hogy kik a barátai. (A.K. Applegate)

   Ez az eset még abban az időben történt, amikor a szívünk tele volt reménnyel a jövőt illetőleg, és az emberek eddigelé soha sem tapasztalt barátsággal, segítőkészséggel voltak irántunk. Egyre másra érkeztek a segély szállítmányok Magyarországról, és Nyugat-Európa minden tájáról Svájctól Hollandiáig.
   Éppen hazafelé tartott Gyárfás egy kisteherautóval Székelyudvarhelyről, ahova a MSF (Médecins sans Frontières – Orvosok Határ Nélkül) szervezete községünk részére egészségügyi felszereléseket tett le. Ezt vette volt át Gyárfás, valamint megbízott társai – Matild és Csaba.
   Elég friss volt még a levegő, hiába írt a naptár márciust. A művelődési házzal szemben a járdaszélen észrevettek egy enyhén szólva könnyedén öltözött fiatalembert. Egyetlen szál zakóját fázósan húzta össze magán, s mintha intett volna.
- Állj meg! – szólott Matild – Vegyük fel! Nem látjátok, hogy fagy meg?
- Hova akarsz menni? – kérdezte Csaba, ahogy kinyitotta a kocsi ajtaját.
Természetes volt, hogy megálltak, s megkérdezték, segíthetnének-e valamiben? Például elvihetnék, ha valahová igyekszik, s nekik éppen útba esik. Adhattak neki egy sapkát, vagy kabátot, meg ne fázzék. A segíteni akarás benne volt a levegőben. A mi levegőnkben legalább is akkortájt benne volt! Hogy aztán a cinikus mondás „tegyél jó másokkal, s majd jól megbánod!” igaz-e, vagy sem, később elválik.
   Egyelőre ott tartunk, hogy a fiatalember felkapaszkodik nagyokat nyögve, fújva a kocsi kabinjába.
- Köszönöm! – mondja – Egészen megfáztam, majd megveszett az Isten hidege!
- Hová akarsz menni? – kérdezi Matild.
- Marosvásárhelyre – jön a válasz.
- Hát, addig éppen nem megyünk, de Erdőszentgyörgyig elviszünk, s onnan majd csak kapsz valamilyen járművet, ami tovább visz. Vásárhelyig csak 35 km, lehet, megy autóbusz is.
- Mi történt, hogy ilyen ágról szakadtan indultál Vásárhelyre? – érdeklődött tovább Matild.
- Csak az, hogy itt hagyott az autóbuszom!
   A fiatalember ezek után elmondta, hogy ő Balogh Ádám, és kiránduláson van a társaival Budapestről.
- Éppen Balog Ádám? - kérdezte a kormány mellől Gyárfás – Éppen, mint a nótabeli kuruc?
- Éppen.
   Elmondta továbbá, hogy a központban megálltak fényképezni, ő pedig bement a Kossuth sarkán álló könyvesboltba, s ott böngészett a könyvek között, csodálkozott a kevésé, vagy egyáltalán nem ismeret szerzőkön, a szokatlan kiadásokon, ami nem is csoda, barátunk lévén könyvtáros - szakmáját tekintve - s egy nagy országos könyvtár dolgozója. Mire kijött az üzletből, a busznak se híre, se hamva. Felöltője, táskája, elemózsiája, pénze minden ott maradt a buszon.
   Hiába nézelődött jobbra-balra, sehol sem látta, de meglátott az üzlet előtt, a fal mellett ülni egy toprongyos alakot. Azt gondolta első pillanatra, hogy koldus, de aztán észrevette nála egy táblát, s azon felírat: „ÉHSÉGSZTRÁJK!” - és a dátum, amikor elkezdte - három napja. Fel volt még írva a táblára a protestálás indoka is, valamilyen munkaügyi konfliktus.
   Balog Ádám megdöbbenten bámulta a jelenséget, meg sem tudott szólalni, még a saját bajáról is megfeledkezett egy pillanatra. Ehhez hasonlót még álmában sem látott. Végül csak összeszedte magát, s megkérdezte a sztrájkolót, látta-e az autóbuszt.
- Láttam, hát! Ideálltak az utasok körém és fényképeztek, mint valamilyen turista látványosságot.
- Merre mentek?
- Arra, né! – mutatta az irányt.
   Az irány pedig a városból kifele mutatott.
   A társaság együtt érzően hallgatta a történtek elsorolását, mialatt az autó lendületesen kapaszkodott felfele a farkaslaki emelkedőn. Emésztették a hallottakat.
- Marosvásárhelyen hol találkoztok? Meg van beszélve? – tette fel a következő kérdéseket az örökös kérdező Matild.
- Dehogyis!
- Akkor, hogy találsz rájuk? Vásárhely nem egy kis falu, és ott bárhol lehet a buszod, a várost sem ismered. Vagy van ott ismerősöd?
- Nincs, senkit sem ismerek, és a várost sem, ahogy mondod.
- Na, ezt húzd ki, ha jó fogad van! – szólt bele a beszélgetésbe Csaba.
- Nincs más megoldás, gyere hozzánk, felöltöztetünk rendesen, kapsz ebédet és a vonattal haza mész.
   Minden úgy történt, ahogy Matild javasolta. Kapott ebédet, pohár Küküllő mentit és persze kabátot, sapkát, Gyárfás kivitte az állomásra, megvette a jegyét a határig, odaadták neki, ami kis forint volt a házban, ne legyen gondja a határtól tovább menni. Valamilyen akkori rendelet miatt vidéki állomások csak az országon belülre érvényes jegyet adhattak.
  Ádám boldogan szállt fel a vonatra, s az ablakból kérdezte, mivel hálálja meg Gyárfásék kedvességét. Mondták, semmivel, de alkalomadtán majd küldje vissza Csaba télikabátját és sapkáját…
   Eltelt ezek után egy pár esztendő, és Gyárfásnak dolga akadt a magyar fővárosban. „Nosza, hívjam fel Balog Ádámot!” –gondolta hirtelen, mikor az unokaöccse lakásán meglátta a telefont. Azokban az években még nem volt mindenkinek telefonja. Azt ki kellett érdemelni, vagy jól megfizetni. Itt a lakásban azonban szerencsére volt.
- Halló! Balog Ádámot keresem! – mondta a könyvtár portásának.
- Ki keresi?
   Gyárfás megmondta, s azt is elmagyarázta, hogy honnan ismeri a fiatalembert, hogy volt a házukban, meg más fontos adatot.
- Megnézem, bent van-e – válaszolt a portás.
   Alig érthető, tompa beszéd hallatszott a készülékből, majd kis idő múlva férfihang szólt bele:
- Ádámot keresi? Én a kollégája vagyok. Ádám kiment az épületből, tudja, ebédidő van. Ha visszajön, szólok neki, hogy kereste.
- Mondja meg neki, hívjon vissza ezen a számon. És mondja meg, hogy csak szeretném tudni, hogyan ért haza.
- Rendben!
   Ezzel kattant a telefon, letette a kagylót a másik fél, Gyárfás pedig várta a visszahívást.
   Azóta is várja …

Bige Szabolcs