Tükröm, tükröm, mondd meg…






Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.

Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tűntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.

Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

Kertész Éva

4 megjegyzés :

  1. Kedves Éva, most találtam Rád. És nagyon 9rvendek szép, jól megírt történetednek. Gratulálok, további sikereket , Hajnalka

    VálaszTörlés
  2. Rendkívül expresszív, nagyon érzékletes, s bizony, egyedi a humorod is, az írótollad pedig fenséges!

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm Hajnalka véleményedet. Írásaidból már ismerlek, és fontos nekem, hogy mit gondolsz arról, amit én csinálok.

    VálaszTörlés
  4. Egy kicsit túl lettem dicsérve Juditkám, de minek tagadjam, hájjal kenegetsz!

    VálaszTörlés