Laposkúszásban jött a hajnal ( Pribék Anitának )





, amikor a Föld légkörében megsokasodtak a mélységek,
                  és a hegyek tetejéről elfogytak a csúcsok,
              a kétlábú és a négylábú lények
    az elme épületének egyazon istállójába terelődtek,
    s a retinán már csak egyetlen zsúfolt kép módosulgatott,
    a tüdőbolyhokról eliramlott a maradék levegő és
                                                   elfogyott a sóhaj a számból,
    amikor már félig vakon tapogatóztam
        a megvilágosodás mindent, egymást is elhomályosító
                                      hideg fehérségű fénypászmáiban,
    amikor már jobb volt vízszintesen,
        és a párhuzamos vonalak is távolodtak egymástól
                                                 a távolság függvényében,
    amikor úgy éreztem, hogy létem az időben
                                                   már csak lassú zuhanás;
    a teljes kiábrándultság, elidegenedés és befelé fordulás
apró, és mindent betöltő félelmekből épült gránit-burkán
áthatolva ért hozzám,
elhitetve velem, hogy képes összekötni bennem a múltat
a jövővel, hogy mégiscsak lehet értelemcsöppeket és
céláramlatokat keresni a képtelen rendetlenség eseményzuhatagában,
hogy érdemes kinyitni a szemem, akkor is, ha fáj, és sóhajtani,
akkor is, ha nem hallja senki, és észrevenni azokat a lényeket,
akik igazságtalanul sínylődnek az elme szűk karámjában -
mert legalább egy valaki van, akihez semmi sem köthet hozzá,
és akitől semmi sem választhat el, mert most már egy másik
naprendszer leghidegebb bolygóján sem fázhatnék,
s nem lehetnék többé egyedül


                                                                    860701bg

2 megjegyzés :