Hóember



   Réka is kisétált Mikivel a térre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta, s hóember építésért kezdett nyűgölődni.
- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.
- Jó – válaszolta Réka és neki kezdett havat összegyúrni.
Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse. De nem sokáig. Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki odaugrott és szétrugdosta. Réka újra kezdte a hóemberépítést, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!
Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.
- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!
Nem bírta tovább, zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.
- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?
- Nincs semmiféle mumus, drágám: És különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.
- Ida mama se?
- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?
Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.
- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!
- Segítesz te is?
- Igen, igen, igen! Csak ne sírj.
Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra és megszólalt egy férfihang:
- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.
Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.
- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.
- Értetek jöttem – válaszolta és elhelyezte a hóemberen a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.
- Tetszik? – kérdezte a gyereket.
Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.
- Vegyél fel, pusziljalak meg.
Réka mosolyogva nézte őket.
Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.
- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?
- Hát persze! – hangzott a válasz.
- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.

Bige Szabolcs

4 megjegyzés :