Kőhalmi Levente: Huszonnégy

Elfáradtam! Annyi arcot erőltettem magamra,

hogy joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra?

Ismersz-é rám, látod-é mi vagyok?

Látod-é, hogy kínok közt vergődöm?

Látod-é, hogy haldoklom, hogy halott vagyok?

Elkárhoztam! Annyi harcot hívtam már magamra,

hogy joggal érzem, amint félelmem átragad másokra.

Lehet, nem is ismernek, hisz én sem őket,

félnek, ha látnak, s éreznek borús felhőket.

Szólnék én! De megszólíthatom-é őket?

Elhagyattam! Újra, de mindezt már megszokhattam.

Így joggal kérdem: van-é esély még számunkra?

Hisz hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül,

nem csak én érzem e félelmet legbelül,

s nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!?

Itt maradtam! Hogy minek íly nyomorultan?

Hogy joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan?

Ha huszonnégy másodpercre rám érne a fény,

hogy éltessen örökké, s legyen még remény,

hogy hihessem, életem még mindig az enyém!