Mi jut eszembe egy fél pár rongyos cipőről



Először is egy egész pár. Félcipő. Nyolc éves vézna lábaimnak nehéz, magasított fekete trotőr sarokkal, valamiféle inkább kartonra mint bőrre hajazó ám mégiscsak nagyon durván préselt recés bőrféle anyagból. Az enyém sötétbarna színű volt. De ha emlékezetem nem csal, létezett sötétszürke és sötét-katona-zöld változatban is. Viselte minden nőnemű, gyerek és felnőtt. Ám mindezek a tulajdonságok teljesen mellékesek voltak az akkori és egyetlen divat diktálta, fűzőre visszahajtható nyelve mellett. Cakkozott széllel, két lyukkal, melyen átbújt és megköttetett a pertli. Álmaim netovábbja volt ez a cipő. Valószínűleg, mert – ismétlem – mindenki ezt hordta. Hordhatta. A második világháború után induló magyar nagyüzemi cipőgyártás első terméke volt.
Korábban persze voltak, és sokan, akiknek ennyi sem jutott. Földműves, kubikos családok sok gyerekkel. Akik a hét meghatározott napján egyenként jártak a messzi iskolába, mert egyetlen pár cipőn osztozkodtak. Erről személyes tapasztalataim nem, csak olvasmány-és film élményeim voltak. De így is elképzelhetetlenül szánandónak éreztem a helyzetüket.
Ezután rögtön, mintegy ellentételezésképpen, Hamupipőke báli üvegcipője ugrik be. Pontosabban táncol az emlékeim közé. De üvegcipő volt egyáltalán? Vagy mégis inkább ezüst? Térben széthajtható színesen csillogó-villogó mesekönyvből ismertem. Amolyan hamisítatlan hollywoodi stílusban. Persze erről mit sem tudtam akkoriban. Csak annyit, hogy anyám és a húga néhanapján eltűntek otthonról fél-egész napra, és ruhákkal, élelmiszerekkel, többnyire ismeretlen élelmiszerekkel, tértek haza. A Toldy Ferenc utca túl felén, a gimnáziummal átellenben működő amerikai követségen osztogatták. Kora hajnaltól késő estig. És ingyen. Vagy inkább a belgák voltak? Nem emlékszem. Milyen hálátlan is tud lenni az ember! Pedig az öltözködésemet hosszú évekre megoldotta.
És volt egy hasonlóan durván préselt anyagú fehér bokáig érő fűzős cipőm. Teljesen lapos talpú. Ez már a középiskolában. Szintén egyen-lábbeli volt. Hegyes orral, amitől csak a Mikimausz jelző ad vissza valamit az igazi lényegéből. Meg az, hogy kizárólag vastag, fekete pamutharisnyával volt cool viselni. Amit – lám-lám mégiscsak változik a világ – az igazgatóság szigorúan tiltott. Pedig milyen jól illett volna a térd alá érő sötétkék egyenköpenyhez télen.
Most hosszú snitt. Avagy az életműbe beépül a barátság. Mindkettő az azóta sajnos elhunyt Magda barátnőm kedvenc szólása-mondása.
Ezúttal az egyetem vége felé járok. Havonta egyszer megengedem magamnak a luxust, hogy végiglátogatom a szomszédban húzódó Rákoczi út valamennyi kirakatát. Szezonvégi kiárusításokkor az akkori Budapest legelegánsabbnak számító nagyáruházainak belsejét is. Verseny, Lottó, Corvin, Domus. Csak így hirtelenjében. Egyik oldalon oda a Keletiig, másikon vissza. Egyetlen dologra emlékszem, hogy realizáltam a vágyaim közül. Fekete volt, kissé emelt de teli sarkú, elől a rüsztön csattal záródó pánt tartotta. És csillogott. Mint a valódi. Pedig csak mű lakk volt. És igen hamar repedezni kezdett. Pedig százhúsz forintba került. Az ösztöndíjam háromszázötven volt. Meg amit a három maszek tanítvánnyal mellé kerestem. Tehát nem tudtam ellenállni. Szó szerint ronggyá hordtam. Évekig. És nem csak mert nem tudtam volna előteremteni egy újra valót, ha nagyon akarom. Egyszerűen nem találtam az utódját.
Egyetlen agyonhordott cipő mellett sem tudok elmenni anélkül, hogy eszembe ne jutna a hitleri önkény által 900 napos, azaz majd három éves teljes blokád alá vont Ladoga tóparti Leningrádban kiéheztetéses halálra ítélt több mint kétmilliónyi civil lakosság, gyerekek, asszonyok, öregek, betegek kálváriája. A blokád vége felé egy rendkívül hideg télnek köszönhetően kétszáz kilométer hosszú befagyott víz-sávon sikerült evakuálni az életben maradottakat – ekkor már naponta négyezren haltak éhen - miután a minden, szárazföldi, vízi, légi összekötetéstől elzárt városban mindössze kétféle élelemhez lehetett jutni: elhullott patkányokhoz, és elhunytak cipőinek rágcsálható talpához.
A fekete lakk még egyszer visszatért az életembe. Életünkbe. Teljesen az enyémet formázta. Csak két-hároméves kislány méretben. És jobb híján az akkor még göndör-böngyör szőke Gergő fiam totyogott benne jó másfél évig. Pedig lesírt róla, hogy lányka cipő. Úgy örököltük. Mint sok minden egyebet is. És mi is adtunk tovább. Kiságyat. Járókát. Babakocsit. Meg a szokást. Lányuk például egy ikerpár után kapja a használt holmikat. No, ott nemigen kell költeni ruházatra. Én szeretem ezt a közvetlen cserét. Anyagiak terén csakúgy, mint morálisan. Mindenki azt adja, amije van. Vagy amihez ért.
1984 nagyon konkrét emlékem. Valamiféle új, a későbbi eseményeket már előre vetítő kozmikus szelek kezdtek fújdogálni. Engem a rendszeres és intenzív testmozgás felé lökdöstek. Több évtizednyi kihagyás után. Nehéz, e célra teljesen alkalmatlan tornacipő félében műveltem. Szerencsére mindössze pár hétig. Mert az egyik első utcai futóverseny ajándék sorsolásán engem húztak ki nyertesnek. Egy echt Adidas futócipőre szóló utalvánnyal. Ennél fényesebb bizonyítékát nem kaphattam volna annak, hogy jól értettem a Felsőbb Akaratot. Ez a cipő is fekete lett. Ez a szín amúgy egész életemet végig kísérte. A Szaturnusz bolygó színe. Pehely könnyű volt, puha, tökéletesen tartotta a bokát. Sajnos nem jegyeztem le, hány kilométert futottunk le együtt. De több ezret bizonyosan. Akkortájt még heti minimum 30 kilométert edzettem. Több évig a fekete Adidasban. Azóta sem láttam ilyet abból a márkából. És valóban futottam. Igaz, csúcsformában is csak 5,1’ per kilométert. De ez a sebesség :) még Monspart Saci skáláján is futás kategóriába tartozik. 6’ per kilométerig.
Ébren vagyok? Álmodom? Ezt még ma is megkérdezem magamtól néha, amikor 2002 januárja jut eszembe. Ameddig csak ellátok a Grand Canyon vöröses sárga és barnás rózsaszín milliónyi árnyalatában villódzó sziklafalai zuhannak előttem l800 méterre a mélybe körbe-körbe. Oda szeretnénk lejutni. 1800 méter mélybe, a Mississipi kéken kanyargó csíkjához. Enyhe lenéző sajnálkozással figyelem a mellettem elhaladó túrabakancsokat. A szokásos sznob túlzás, gondolom még akkor is, amikor már többedszer megbotlottam. Pedig csak az út egyharmadánál járunk. Szerencse, hogy csak a lenti végcélnál ülök le zoknit és cipőfűzőt igazítani. Ha útközben teszem, elájultam volna. És nem az elibém táruló gyönyörűséges látványtól. Legkényelmesebb, ám éppen ezért legelhordottabb terepjáró félcipőm jobb talpát már csak a sarokrész tartotta. A többi hatalmas harcsaszáj módjára klaffogott minden egyes lépésnél. A vékonyka nylon uzsonnás zacskót húztuk rá, cipőfűzővel kötöztük át, mint a réges-régi szükség-bocskorokat. A keskeny, visszafelé nagyon meredeken emelkedő út felétől pedig a zoknim, sőt mindkettő, a cipőmön kívülre került. Zacskó nélkül. Mert az persze röpke húsz perc alatt cafatokká szakadt.
A fél pár rongyos cipőhöz fűződő utolsó emlékem a Duna part. Ahol a pesti rakparton bronz cipők emlékeztetnek néhány száz méternyire a Parlament déli sarkától a nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt áldozatokra.

Bihary Emőke


3 megjegyzés :

  1. KEDVES eMŐKE, NAGYSZERŰEN ÍRSZÁL EGYSZERŰ DOLGOKRÓL RATULÁLOK, hAJNALKA

    VálaszTörlés
  2. Én meg csak egyetértek az előttem szólóval!

    VálaszTörlés
  3. Mennyi minden emléket hordoznak azok az elnyűtt cipők!
    Üdv:Szabolcs

    VálaszTörlés