Kapolyi György: Report

A gigászi tömeg hullámzott, mint a dühödt tenger. Ezerféle színei csak fokozták ezt az érzést, száz tonnákban mérhető, a környező utcákban befolyó és eltűnő polipkarjaikkal mindent átfogó lüktető, fenyegető mitológiai szörny.

Zászló és transzparenserdő tántorgott felettük, tépte, szaggatta őket a hangorkán, a mindent megrengető harsogás.

Valahol a fortyogó őrületben álló színpadon álltak a kiválasztottak, mikrofonjaik előtt, lélekben az állványokba kapaszkodva riadoztak, majd elsodorta őket a vihar.

Távolabbról már a beszédek töredékhangjai sem voltak hallhatók, a lelkesedés zaja forró gőzhengerként mindent letaposott.

Jószerivel mindenki ordított, vagy artikulált valamit, vagy csak úgy, a zaj a fontos, az erő érzésének frenetikus élménye.

Kiguvadt szemek, izzadó – vöröslő arcok, hadonászó karok bódító halmazában darabokra hullott értelem, nyüszíteni sem mert.

Elszabadult a pokol.

Vadul lobogtak a szenvedély és elvakultság rőt lángjai, megperzselve gőzös agyakat, üvegessé varázsolva tekinteteket.

Már szinte senki nem tudta miért ordít, a lelkesedés iszapos mámora mindenre ráfolyt, az elvakultság máglyáinak melege egekig emelte a lelkeket, ellenőrizhetetlenné torzítva végtagmozgásokat.

Az apokalipszis Düreri lovasa az égen vágtatott, meghintve a tömeget a káosz magjaival, amik termékeny talajra hullva, az egekig korbácsolták a már áttekinthetetlen vulkánkitörést.

Minden lüktetett és összefolyt, ekkora ballasztból még menekülni sincs hogy, ezt ússzam meg élve, bármit megfogadok, csak sikerüljön.

Vértelen ajkaim ösztönösen motyogják az imát, megsemmisülten kapaszkodok szalmaszálakba, mindenki abba tud, ami van neki.

Már csak a reszkető kétségbeesés nyikorgó hangjai szólnak bennem, minden erőmmel igyekszem, nehogy összetapossanak.

Már az emelvényt is elsodorták, az Isten irgalmazzon a rajtalévőknek.

Itt már senki és semmi nem tud rendet csinálni, a tömeg gyilkos hatalma uralkodik a benne szorongó emberek felett.

Sosem hittem volna, hogy az ész és értelem ilyen könnyedén elsodorható, mert nem erőszakos, még mindig azt hiszi, ráhatással minden elsimítható, pedig téved, mert az elszabadult indulatok agyatlanok.

Nem maradt más lehetőség, mint átvészelni a bőszült embertenger tobzódását, semmi nem tart örökké, egyszer elcsendesedik.

Akkor megint hallható lesz a madarak éneke, a víz hullámainak bársonyos, monoton sugdosása, a szél lombokat zizegtető éneke.

Megszűnnek a rémálmok, a történtekre a feledés porát hinti az idő.

Mondunk imákat a begőzöltekért, a megtévedtekért, az eltaposottakért, aztán elfelejtjük őket.

Kép: Kapolyi György alkotása