Kapolyi György: Falusi temető

Napsütötte, drága síremlékek, márvány, műkő, arany feliratok.

Minden kínosan ápolt, na, nem az elhunyt, de az ismerősök miatt. A fejkövek mögött hagyott bádogkannák, itt nem fogja ellopni őket senki.

Talán még fel is ismerné valaki falubeli, mondván, hiszen ez a Rózsiék kannája!

Mi a francot keres ez a Kovácséknál.

Hatalmas lenne a szégyen, még aznap megtudná mindenki.

Szép kis bokrok, díszcserjék sora szegélyezi a kőkereteket, gondosan kigazolva még a sír közvetlen környéke is.

Délfelé jár az idő, a sírkertben nincs senki élő.

Majd talán délután, ha már nincs az a nagy meleg. Kicsoszog pár öregasszony, locsolni meg gazolni. Jó kis elfoglaltság ez, lehet beszélgetni a többiekkel, dicsérgetni az eltávozott cselekedeteit, az elmúlás megszépíti a hátramaradottak emlékeit.

Megnézni, hogy a Józsinak végezetül rárakatta-e az özvegy mindkét  kőgalambot a fejkőre, vagy csak egyet.

Mert ha egy van, akkor jellemző a Gizi fukarságára. Pedig ez a szegény Józsi igazán rendes ember volt. Sokan örültek volna ilyen jóravaló embernek. Dolgos volt, kerülte a kocsmát.

Mondják, a Ruzsa lány körül sokat legyeskedett, de amilyen gonoszak a népek, lehet, hogy nem is igaz. Hát néha megverte az asszonyt, de biztos oka volt rá. Ennek a Gizinek akkora szája volt, mint egy kapu. Meg nem is főzött jól.

Ilyen kényeskedő fehérszemély nem való gazdasszonynak.

Na ennek a szegény Sanyinak is lehetne szebb emléke. Most adta el az asszonya a kisebbik rétet, abból jutna valami szép kőre. De csak a flanc érdekli, mert azt mondta a Sárinak, ő élni akar. Hát éljen a mihaszna.

Na ez a korhadt fakereszt. Ez a Rózamama nyughelye, az Isten nyugtassa. Én még gyerekkoromból ismertem, dolgos-kövér asszony volt. A férje elesett az első háborúban, szegény. Még sírja sincs neki.

Ilyen kegyetlen az élet.

Ha már itt vagyunk, adjunk a Sós Ferinek is vizet, mert nem locsolja a lánya soha. Minden kiszárad, pedig nem érdemli, hogy így bánjanak vele.

Azt mondta a lánya, ő nem ér rá a két gyerek mellett a temetőbe járni. Bezzeg míg a szegény Feri élt, úgy ugrált neki, hogy csak na. Most meg így meg van vadulva.

Majd megbünteti őt az Isten.

Na, a kis Anna már hány éve pihen itt! Még a pusztai kútba esett bele régen. Mire kiszedték, már nem élt. Emlékszem, nagy felindulás volt akkor faluszerte, még a szomszéd falukból is jöttek a temetésre.

A vén kondás elfelejtette rárakni a fedelét, azért esett bele. Nem is csoda, mindig részeg volt.

Hogy égjen az ilyen a pokolban.

Ezek a Szabóék már még életükben megcsináltatták ezt a nagy sírkövüket. Biztos látni akarták, mit szólnak az emberek hozzá. Hát, ahogy elnézem, jó sokba kerülhetett.

Ezek mindig urizáló népek voltak. Ápolják is úgy, mintha már benne feküdnének.

Aztán azt mondják, még a tyúkszart is megeszik, annyira smucigok. De azt nem látja senki, ezt meg igen. Erre nem sajnálják a pénzt.

A fekete ruhás vénasszonyok álltak a napsütésben a hantok között, mint a napozó varjak.

Drága síremlékek, márvány, műkő, arany feliratok.

Na, nem a holtak kedvéért, de az ismerősök miatt.

Kép: Kapolyi György alkotása