Kapolyi Noémi: Morak egy napja 4. rész

Ahogy hasalt a kérges ágon, és az lassan, nyikorogva emelkedni kezdett vele, minden erejéből meg kellett kapaszkodnia, nehogy pillanatokon belül fejjel előrecsúszva az ág tövébe essen.

Így kissé oldalra mászva elérte azt, hogy lovaglóülésben maradhasson.

-Na, így már jó lesz, igaz?- kérdezte.

-Jó- reccsent a fa.

Morak addig helyezkedett, amíg egészen kényelmesen érezte magát, egy magasra törő ág hajlatába fektette a zsákját, és hátát nekidöntve üldögélt.

-Még nem köszöntem meg a segítségedet, így hát megköszönöm, hogy nem hagytál a földön éjszakára.

-Szívesen.

-Mondd, miért segítesz nekem? - érdeklődött Morak.

-Nem vagy idevalósi, azért, az itteniek elrendezik egymás között a dolgokat, ez megeszi amazt, de amabból meg úgyis sok van, de belőled, nincs sok- felelte a fa.

Morak emelt fővel hallgatta az utolsó szavakat, és nagyot bólintott hozzá.

Nahát- futott át agyán a gondolat-, hogy ennek mennyire igaza van.

Az esti szellők finoman megsuhogtatták a lombos ágakat. Furcsa neszeket, és nedves párákat rántva magukkal. Az ismeretlen állatok, és lények hangjai megtöltötték az erdő levegőjét. Némelyik hang annyira kellemetlen volt, hogy Morak összébb húzta magát a fán, és köpenyét magára tekerte.

-Mi lesz most, mit csináljak?-suttogta a fa kérgének hajolva-, és hol van a füled?

-Én minden részemen hallok- jelentette ki a fa- te pedig ne tégy semmit, lehetőleg meg se moccanj, ha netán megjelenik valami a szemed előtt, akkor pedig el ne hidd, csapda lesz az, meg se mukkanj reggelig, és fogd az ágaim, majd reggel lehet, hogy beszélünk, jó éjt neked Morak- recsegte még a fa, aztán finoman megrázkódott, mintha jelezni akarná, hogy reggelig  már nem beszél.

Morakot kissé megijesztették a mondottak.

Jó, jó - gondolkodott- megkapaszkodom, ha valamit látok, nem nézek oda, nehogy megigézzen, vagy valami, de azért nem kellett volna rám ijesztenie, nagyon nem vagyok már gyerek.

A félhomályban ücsörögve valami átcikázott a lombok alatt, mint egy gyorsan suhanó, sötét, tömör szalag, aztán megint, mi a fene?-eszmélt fel.

Lassan vánszorgott be az erdőbe az éj, alig telt az idő. Morak azt kezdte figyelni, hová hajthatná le a fejét a vaskos ágon. Egyik kezével elengedte azt a kis ágat, amibe eddig kapaszkodott, és a motyóját kezdte rendezgetni, valahol kis süvítést hallott, aztán minden átmenet nélkül dübörgéssé vadulva akkora szélroham csapott le a fákra meglengetve a fa koronát, hogy Morak majd lebillent róla.

-Ejha!- kiáltott fel halkan miközben jól megmarkolta az ágakat.

Aztán a szélroham eltávozott, és a helyét átvette a csend. 

Morakot valami megfoghatatlan idegesség járta át, nyomtalanul elnémult minden eddigi nesz, és hang, amit az erdő árasztott magából. A csendesség tompává, szinte foghatóvá vált.

Úgy érezte, valami közeledik. Inába szállt minden bátorsága, legszívesebben feljajdult volna, már sejtette, hogy a fa igazat mondott, nesztelennek kell maradni.

Aztán eszébe villant az amulett, odanyomta tenyerét a melléhez, hogy hozzá simuljon a bőrszíjon lógó megmintázott fadarab. Érezte a belőle áradó mágiát, és melegséget.

Ekkor hallotta meg az első reccsenéseket. Finoman, óvatosan közeledett a valami.

Morak kapaszkodott, résre nyitott szemein át lesett lefelé. A lombokon alig szűrődött át a csillagok fényéből, így a derengést kémlelte. Semmi.

Morak ekkor valami csillogóra lett figyelmes, egy görbe, hosszú hát, nagyon fehér test, négykézláb mászik előre hosszú karjain, néha megállt, feltérdelt, és inas, csontos karjával egyik- másik fa törzsébe kapaszkodott. Cuppanások. Mintha hallott is volna valamit. Szortyogás. Motyogás.

De mi lehet az? Próbálta megérteni, aztán sikerült:

-Élet, élet- szörcsögte a lény, és hosszasan nagyokat szippantott a levegőbe, majd az egyik fánál megtorpant, és megfordult. Morak szorosan behunyta a szemeit, minden erejével az amulettre gondolt.

-Azaaaz-suttogott a valami- életélet-, és újra négykézlábra ereszkedve mászni kezdett a régi avarban  Morak fája felé.

Ocsmány izzadtság, és gennyszag terjengett az orra előtt, aztán egészen közel hozzá felcsapott a kénes bűz.

Mély szippantásokat hallott egészen az arcánál, és a mellkasánál, aztán a lábainál.

-Miezmiez?-kérdezte a lény hangosan, nyálas fogain át szedve a levegőt.

Morak mozdulatlanul ült, és nem gondolt már semmi másra csak az amulettre. Bőrét átjárta az amulettjéből áradó erő, de feltűntek neki annak rezdülései is, ahogy próbálta észrevétlenségben tartani Morakot.

Újabb sikló hangokat hallott lentről, aztán valami csúszást, és zuhanást, majd artikulátlan rikácsolás, és hörgő hangok csaptak fel a fa lábaitól.

Néha kihallotta belőle ahogy az egyik fél hörgi : enyéém.

Sivítások, hörgés, és roppanások zajai csaptak fel, amelybe egyre elhalkulóbban nyöszörgések is vegyültek, végül csak a csontok morzsolását lehetett kivenni némi öklendezésekkel együtt, aztán a hangok elültek, és a csusszanások belevesztek az erdőbe.

Morak zsibbadt ujjakkal kapaszkodott tovább, és érezte, ahogy a hátán az izzadtságcseppek folyamatosan a derekáig folytak.

Végre nem lehetett mást érezni a levegőben csak a megszokott erdei szagokat. Morak hatalmasat sóhajtott. Hálát rebegett gondolatban a kis amulettnek, és éppen a fára gondolt, furcsállta, hogy az őt védő nyakbavalója még mindig nem nyugodott meg, állandóan megrezdült a bőrén.

-Olyan gyedül vagyok- rebegte egy vékony hangocska- hát senki nem segít nekem?- kérdezte esdeklőn- gyere, hol vagy? Gyere Valaki, és segíts nekem- suttogta.

Morak gerince megmerevedett, majdnem ösztönösen válaszra nyitotta a száját, amikor az amulett úgy megégette, hogy szinte fájt.

Morak azonnal megértette, hogy baj van. Résnyire kilesett pillái alól, látta a neki háttal álló alakot,  sovány testét piszkos szürke anyag fedte, talán nőalak lehetett, de ahogy jobban odakémlelt, tudatosult benne a látvány. Haja sárdarabokból takarta fejét, ruhából kilógó kézfejéről lefoszlott már a bőr, és a hús, pőrén villantva elő a csontokat, majd intésre emelte karját, miközben tovább kántálta sóhaját.

Te szent Ariglus- fohászkodott magában Morak- miféle gyilkos fajzatok járkálnak ebben az erdőben éjjelente?

Aztán lassan megindult a jelenésféle, mintha bokacsontjaitól nem is létezett volna, csak lebegett a korhadt aljnövényzet felett tovább, miközben egyfolytában meg-megállva szólongatott,  és keresgélt.

Ezután Morak úgy érezte, nem tud már jobban megijedni semmitől ezen az éjjelen, annyit félt és reszketett eddig, hogy fásultan ki fogja bírni reggelig.

Nem így történt.