bádog az aszfalt, nyálas a járda,
fürkészett arcon a felismerés,
fűtőtestre felrakott lábbal,
sorsát látja az emlékezés
ablakon cseppek, abban a látvány,
vízezüst csendben barna az arc,
tepsiben talált tisztító tűzben,
almával töltött rétes-álarc
ecetfa ázik, vizes a lombja,
lámpafénynél csillog az ág,
egy tócsában látlak, mintha csak hívnál,
párkányon őrzött féligazság
süpped a jelen, izzik az azbeszt,
a hétköznapokra a legjobb radír,
combhajlatodra csókom, ha illeszt,
sóhajod rezgő selyempapír
képzelet csőre, hirtelen enged,
marad az eső, s a hűvös magány,
egyedüllétben gitárt, ha penget,
vigaszt találó rabszolgalány
üres a park már, de mozog a hinta,
semmire rajzolt kopottas vágy,
merített papíron mélyvörös tinta,
hunyorgott jelen és vetetlen ágy
A magányban segíthet a képzelet, csakugyan. De milyen lesz mégis a jövő, hiszen már az elején írod: "sorsát látja az emlékezés"...
VálaszTörlésSzépen felépített, jól megírt vers, de szerintem, ha rövidebbre fognád, s engednél a szabad versnek, a mondanivalója sokkal nagyobbat csattanna.
VálaszTörlés