Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 16.rész

Esküvő

A polgári ceremónia szépen lezajlott, amikor véget ért, és megálltunk az autónk mellett, amíg  néhány kedves szomszédunk figyelmesen arrébb vonult, akkor tört ki belőlem a sírás, két kezemben fogtam Zsolt arcát és csak potyogtak a könnyeim.

-Sikerült-suttogtam.

-Bizony-suttogta ő is mosolyogva, könnyben úszó tekintettel.

A templom kapujában már ott állt mosolyogva az Atya.

-Nem kell izgulni, induljatok- intett felénk.

Csak mi ketten és mögöttünk a tanúk.

-Lassabban-szólt halkan nevetve az Atya- vannak ám bent és be kell vonulni.

Aztán a kapuban elénk lépett és már ő diktálta a tempót, mi pedig mögötte lépegetve elindultunk az oltár felé.

Ujjatlan egyszerű egyberuhám csak térdig ért, halvány gyöngyház színe és alig látható csipke mintázata egészen halk volt,  illett a dísztelen krém színű magassarkú cipőmhöz. Hosszú hajamat kontyba tűztem és a jobb kezemben picike virágcsokrot tartottam.

Zsolt esküvői öltönyében csendesen kísért.

A templomban mindent beborítottak a krém és fehér színben pompázó halvány fényű virágok körülöttük rengeteg zölddel. 

A padsorokban szépen felöltözve figyeltek a közelebbi, és távoli szomszédaink.

Az üvegablakokon ferdén, hosszú fénypászmákban sütött be a nyári napfény, különös ködös csillogásba vonva a templomot.

Mi leültünk a nekünk odakészített két karszékre, és az Atya beszélni kezdett. Aztán felálltunk, és kezeinket átkötötte. 

Ekkor már semmi nem létezett körülöttünk csak az Atya, Zsolt és én, körülöttünk mindent bevont a fény, mintha egy nagy burokban állnánk, és az időtlenségben valami örökre megígértetett.

Sikerült.

Több év, kitartás, hatalmas érzések, és sikerült.

Jó nagy tüzet kell rakni- mindig ezt mondom- hogy kitartson évtizedeken át.