A szüleim igen szigorú elvek szerint neveltek. Különösen fontosnak tartották, hogy őszinte jellemű emberré cseperedjek, ezért állandóan hangoztatták, milyen csúnya dolog a hazudozás.
Ennek ellenére, én igen szerettem kiszínezni a történeteket. Előfordult, hogy a mondanivalómba beleszőttem olyasmit is, ami valójában sosem történt meg, habár nagyon szerettem volna, ha megtörténik. Gyakran keveredett gondolataimban a valóság és a képzelet – mint a legtöbb gyermekében – samit elmeséltem, azt igaznak is hittem. Hazudtam volna? Felmérések szerint az ember állítólag naponta kétszázszor hazudik. Én ezt a számot egy kicsit soknak tartom, de ha ennek csak a tizede igaz, az eredmény akkor is több mint elgondolkoztató.
Egyáltalán, mi a hazugság?
Lehetne persze sokféle magyarázatot találni rá, mind hétköznapi, mind filozófiai értelemben, s akkor megint csak törhetnénk a fejünket, a sok közülvajon melyik az igaz. Valószínűleg több is annak bizonyulna. Ha pedig van többféle igazság, akkor miért ne lehetne többféle hazugság, mint ahogy a világon semmi sem fekete, vagy fehér, hanem ezer színben és árnyalatban pompázik. Nem azt állítom, hogy létezik jó és rossz hazugság, vagy kegyes és szimplán ostoba hazugság, csupán arra utalnék, hogy a teljes igazság ki nem mondása nem feltétlenül hazugság.
Egyébként is tapasztalatom szerint a legtöbb ember egyáltalán nem örül a vele szemben tanúsított őszinteségnek, nem szereti, ha szemébe mondják az igazságot, nehezen viseli a negatív kritikát. Sokan még akkor is szívesen hallják a valóságtól eltérő (persze legtöbbször rájuk nézve hízelgő) állításainkat, ha számukra is nyilvánvaló, hogy hazudunk. Talán ezért füllentünk néha olyan könnyű szívvel.
Barátunk gyermeke lehet bár az iskola réme, a szülők előtt mi mégis dicsérjük, jó tulajdonságait, vagy kedvességét emeljük ki, pedig véleményünk szerint is, égetni való, rossz gyerek.
A szomszédasszony új cipőjét látva szerintem senki sem minősítené azt rondának, de még a legközelebbi családtagunknak is úgy fogalmaznánk,szerintünk nem szép, vagy legfeljebb úgy, nekünk nem annyira tetszik, habár valójában nagyon is csúnyának találjuk azt a cipőt. (Attól persze másnak még tetszhet!)
Ilyen és hasonló esetben hazudunk, vagy csak tapintatosan elhallgatjuk a véleményünket? Szerintem, ha megmondanánk az igazságot (vagy inkább a véleményünket, amit gyakran mi igazságnak gondolunk), nagyon megbántanánk a másikat. S van ennek értelme egy cipő miatt?
De nézzük, a húsbavágóbb témákkal mi a helyzet?
Ha egy közeli hozzátartozónk bajba keveredne, netán törvényellenes dolgot követne el, vajon hazugság lenne-e az, ha az érdeklődő (kíváncsiskodó) ismerősöknek nem mondanánk el az igazat, hanem kitérnénk a válasz elől, vagy füllentenénk valami általánosságot. Szerintem ez semmiképpen sem elitélendő, s nem is minősíthető hazugságnak.
Ha megcsaljuk a párunkat, feltétlen be kell-e számolnunk róla neki? S nem csak azért valljuk-e be néha mégis, hogy könnyítsünk a lelkiismeretünkön. Vajon hányan érzik hazugságnak házasságon kívüli kapcsolatuk elhallgatását? Bizonyára lényegesen kevesebben, mint ahányan ilyen kapcsolatban élnek.
Ebből a szemszögből nézve már nem is olyan elítélendő a „hazugság”!
Talán meg kellene különböztetnünk a hazugságot, a nagyot mondást és az egyes személyek által hangoztatott véleményeket? De mi adhatná ennek a besorolásnak az alapját? Hol húzódik az a határ, amikor a történéseket tényeknek minősíthetjük, s nem fordulhat-e elő, hogy akár ugyanazt a tényt többféleképpen is értelmezhetjük, magyarázhatjuk, s ennek ellenére, egyik sem minősíthető hazugságnak, habár egyértelműen igazságnak sem.
Bizony, előfordulhat.
Erkölcsi érzékünk, ösztönös igazodásunk a társadalmi normákhoz, e megválaszolatlan kérdések dzsungelében valahogy mégis eligazít bennünket. Úgy gondolom, az igazság-hazugság kérdésében is – mint minden másban – legcélravezetőbb az arany középút.
Csak hát azt megtalálni, az a művészet!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése