Vesztergom Andrea: Üveglélek

...most kristályos, ép és karctalan,
a kimondott szónak arca van.

Fagyáspont nincs, tetraéderek,
egyenletes hűlés, mert így kerek,

forró vérű, izzó kvarchomok,
szemembe hullik és karcolok,

ha majd sejtjeimbe öntenék:
üveglelkű, olvadt ömledék

marad belőlem, mert úgy törik:
szilánkokra hulló ösztönig,

üvegcsontú, lázas testmeleg,
törékeny mész, élő sebhelyek,

parányi pötty, mint a porbogár,
sugár-alakban lecsordogál,

hieroglifák és terpeszek,
belőlük szakítva heg leszek,

hajszálér-háló itt bent a sík,
amint a rezgése felhasít,

vagy stroboszkópként megmaradhat:
fényt szór a gömb a pillanatnak,

s merítkezem a színsugárban,
semmim se volt, de szinte már van,

ha nem lesz belőle semmi sem:
szilánkjait titkon elviszem,

naponta bontom, hogy kirakjam:
mi törhetett egy pillanatban.