Molnár József: Papír-folyók 8.













Kint már megjelentek az első lehulló
falevelek. Lassú vitorlavirágként
égő-zölden zuhannak: mint a hosszan
álmodó, aki már nem tud felébredni. Aztán
kopogtatnak, valami éles tárggyal léket
vágva, és a koponya szorító hevederei
szétválnak. Feltárul a vérző ér, a magától
sosem gyógyuló sebeket szimbolizálva, és a
halkan mért csendet befonja egy-egy szó, mint
ölelés. Hosszú harc a következő óra, és
a bekötözött fejben újra
járnak a gondolatok, mint
kétségbeesett
percek
feledett
órában.


×××××××××××××


Ez a vonat már nem fog megérkezni! Elindul
valami szivárványos hídon, a horizont hízik
az összekacsintásra vágyó szemek előtt, már
a legmagasabb hegyek is zsugorított várak, a
felmerülő gyanú is erősebb lett, fekete rózsája
a remény hátán, „Ez az út nem az az út!”, tejfölös
sötétben járnak, kilátást eltakaró
csillagok űrszelvényében,
a mohás csend
erősödő szorításában,
egy hangokkal teli
száj üvölteni készül,
de már kékül,
az ég alja is, hirtelen
fékez az
idő
bennük:
”Végállomás,
kiszállás!”

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése