(Sárkány Sándor: Sorsszimfónia)
„Amikor egy képen a tárgy rajzolására rendelt vonal megszabadul ettől a feladatától, s ennélfogva már a maga szerepel tárgyként, semmi mellékes nem csökkenti hangját, rezgését, s így elnyeri teljes, belső erejét… A tiszta hanglép előtérbe. a lélek eljut a tárgy nélküli, gazdagabb és „érzéken túli” rezgéshez.”
(Vaszilij Kandinszkij)
Egy művész életének a csúcspontját kétségtelenül az jelentheti, ha lelkivilágának minden egyes rezdülését, s az álomképeit egyszerre tudja átültetni úgy a valóságba, hogy a befogadó is megmámorosodjon attól az érzéstől, amely őt is ugyanúgy átjárja, mint az alkotót. Ha ez a folyamat többirányú, azaz a költészetben is megjelenik a festészet, s egy kép pedig a versek, prózák sejtelmes, de érthető, emocionálisan átérezhető világának rejtelmeit idézi fel a szemlélőben, s dalra fakasztja azt, akkor a mester elérte célját: egy mágikus világot teremtett, amelyet nem a monotonitás, de a dinamika és életerő jellemez. A pszichikus ritmus színbe, formába, szavakba öltözött, s végső mércéje mégis a humánum marad, mert maga az ember az, aki szilárd talajt akar teremteni nem csupán saját magában, de másokban is, s koncentrikus körökben sugározni azt az energiát, amely ősi, gyógyító, s egyaránt érti a külső és a belső valóság nyelvét is.
Sárkány Sándor egy részt ilyen festő, másrészt mégis Szent Ágoston szavaival jellemezhető legjobban az, amit kulturálisan ránk hagyományoz:
„Keressük őt, hogy megtaláljuk; keressük, akit megtaláltunk.
Elrejtőzött, hogy keressük, akit megtalálhatunk; végtelen, hogy keressük, akit megtaláltunk.”
Ilyen Sárkány Sándor szemléletmódja is: anyaga kavargó, rétegein szemmel látható, hogy száradás előtt is módosulnak az ecsetvonások, a festőkés hirtelen észleli, hogy csodás lehet az, ha a könnyebb szemcséjű részek felülemelkednek, s valami furcsa, megmagyarázhatatlan glóriát vonnak a megdicsőült alkotásra, s ezt a műveletet Sárkány Sándor élvezi: az alkotás kínja egyben a művészi lét varázsává is válik. Mi történt? – kérdezhetnénk. Semmi különös, csupán a belső látomás eszközöket keres ahhoz, hogy a külső igazság megvalósulhasson. Ilyen festmény lehet a Mária című is, noha nem láttam még az eredetit, csak a fotóit, de érzem a vonalak és tónusok hullámzását, hiszen én, a befogadó is beletartozom Sárkány Sándor képeibe, annak világába.
Festőből is kétféle létezik, akár költőből. Nézzük először a verselőket! Az egyik az, aki megteremti ugyan sajátos mélységeit, rátalál egy témára, s ezt variálgatja egy életen át, de mégsem képes tudatos vagy tudattalan metamorfózisokra. A másik az örök nyugtalan, a kereső, az állandóan megújuló, aki a szépben az abszolút értéket kutatja, s ösztönösen és hittel vallja, hogy a remegő, törékeny képekben Isten ujjlenyomatait sikerült rögzítenie a jövő számára, hiszen Karl Krausszal ő is tudja, hogy „művész csak az, aki a megoldásból rejtvényt csinál.”
Sárkány Sándor poétaként a teljes élet költője. Meggyőződése, hogy, ami lényeges, kimondhatatlan, de a szépség mögötti ősérzések versekké, mesékké, képalkotásokká, filmmontázsokká állhatnak össze. Ennek a közlésnek a metanyelvét tekinti a teremtés igazi lényegének.
„Szeretem az egyszerű embereket, szeretem az igazságot,
az őszinteséget.
Szeretem az Istent.
A művészetben is az igazságot és az őszinteséget keresem és akarom visszaadni.
Irtózom a mesterkéltségtől... én ha adok valamit,
önmagamat adom.”
(Marc Chagall)
Ez a néhány sor, akár Sárkány Sándor ars poeticája is lehetne, miként a következő idézet képei is:
„A gyermeki rácsodálkozás. Úgy nézni egy tárgyra, egy mozdulatra, egy helyzetre, egy emberre, egy érzelemre, a világ bármilyen jelenségére, mintha sohasem látta volna. Nem a tudottakra, az olvasottakra asszociálni – hanem eltátani a száját, és az öntudatra ébredő gyermek friss szemű csodálkozásával nézni a világ ismert tényeire. Ez az alkotó ember különös tehetsége, az ötletes alkotóé, de elsősorban a művészé. Úgy nézni és megalkotni egy fát, ahogy még sosem látta. Ebből a gyermek-rácsodálkozásból és eredeti újralátásból született meg Newton almája, az antibiotikum, ebből született a kép, a regény, a vers, a színészi produkció.”
(Popper Péter)
A festőknél hagytam abba a gondolatmenetem, s amiért elkalandoztam az, az, hogy Sárkány Sándor több művészeti ág képviselője. S valójában a festők ugyanúgy tipizálhatóak, akárcsak a költők: az egy témára variálgatókra és az örök bolyongókra, akik állandóan megújulni képesek, s úgy alkotnak, ahogyan a téli álmot alvó bábok. Egyikükből gyönyörűséges pillangó válik, míg a másikból káposztalepke, de szépségüket összehasonlítani sem lehet, s nem is érdemes, mert a Teremtő hagyta rajtuk a természet ujjlenyomatát. És mégis szuverének, miként ítéleteikben az emberek: textilcsodákban divatkifutókon utánozzák a káposztalepke díszeit.
Színekkel és formákkal egy egész világnézetet lehet kimondani. Sárkány Sándor pedig a lehető legérthetőbb módon teszi ezt.
Folytatása következik.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2013-05-18.
Szívből gratulálok Kedves Sándor! Szép a méltatás, valódi, őszinte szívből jövő.
VálaszTörlés