Míg patakparton bámuljuk a fecsegő vizet,
Apró kavicsokkal játszadozgat, halk folyam,
S, találgatjuk, honnan jön... vajon merre siet?
Mit hoz majd elénk? - ha múltunkkal elrohan.
Míg lustán csordogál a lanyha dombok enyhhelyén,
Simára nyalt kövekkel ölelkezve, messze néz...
Mi méla révedéssel csüngünk egymás kezén,
És kétség mar belénk, hogy messze, lesz-e még...
Fakult mezők, letűnt virágpompának intenek,
Csupasz bokrok csendje, égbe-markolt ágak...
Nem siratnak ők, csak könny nélkül intenek,
Léptünkre hajolnak, lombot vesztett ágak.
Míg patak-sodrába gabalyodik gondolatunk,
Mélázva lépjük az eliramló időt,
Leporoljuk múltunk, s szebb napokról álmodunk,
Álmodunk a földnek... egy boldogabb jövőt.
2013. május 28. |
.jpg)
Tetszik ez a szép tájleírásba font filozofikus vers. Az eliramló cseppek, minta pillanatok némán intenek, és hiba futnak utánuk gondolataink nem állnak meg. De "leporoljuk múltunk, s szebb napokról álmodunk"
VálaszTörlésGratulálok a szép költeményedhez!
Szabolcs
Köszönöm a véleményedet, Szabolcs!
TörlésAz örök gyermek! Én Veled álmodom azt a szebb jövőt és az egész Glóbusznak! Nagyon szép!
VálaszTörlésSohasem halhat ki belőlem a gyermek, de fizikai létem lesz a tét, ha egyszer elvétem, e szabályt!
Törlés