A meredek, macskaköves mellékutca, inkább sikátornak hatott, mint utcának. Koszos volt, és gödrös, süppedt kövei között megrekedt az esővíz, meg az a szennyvíz, amit a lakók kiöntöttek az ablakokon. Ezek a kis” tengerszemek, elzöldülten poshadtak a következő esőig, hemzsegtek benne a szúnyoglárvák, meg mindenféle élőlények. Ráadásul zsákutca volt, csak rosszul öltözött utcabeliek járták, egyetlen üzlet sem díszítette a kopott, roggyant házak homlokzatát.
Az egész utcában terjengett a pinceszaggal keveredett kosz szaga, nyakon öntve a konyhák nehéz bűzével, ez, az illat beleette magát mindenbe és mindenkibe, örökre és kiszellőzhetetlenül. Akit egyszer megcsapott, sosem felejtette el. Ennek a sikátornak a végében, az utolsó omlott vakolatú tűzfalánál bújt meg a kis üzlet, amit csak álombörzének neveztek a helybeliek.
Kopott, sötétbarna ajtaján kívül, egy kis kirakata is volt, piszkos üvegén át, csak egy félig elszáradt muskátli, egy vaslábasban beültetve kornyadozott. A belépő ügyfél, kis, olajos hajópadlós helységbe jutott, szemben pult, előtte két rozzant fatámlásszékkel, minden berendezését az üzletnek, feketére mart az idő.
Dohányszínű falain nem volt semmi, egyetlen pislákoló falikar biztosította a fényt. Aki benyitott nyikorgó ajtaján, hosszú ideig nem látott semmit, csak érezte az áporodott- nehéz szagot. Aztán megszokták szemei a homályt, és felfedezte a pult túlsó felén csendben várakozó tulajdonost. Ráncos képű, alacsony vézna öreg emberke volt, állát majd beleverte a pult lapjának szélébe. Kis, élénk patkányszemekkel végig vizslatta látogatóját, majd szó nélkül intett, üljön le. Merev, hideg tekintete az ügyfél szemeibe fúródott, az egyre nagyobbnak látta a két szemet, akkorára nőttek, betöltötték az egész szobát.
Aztán az álom megelevenedett. Egy tengerparti nyaralóhelyen álldogált, és nézte a színes forgatagot, még szájában érezte a kitűnő ebéd ízeit, szivarra gyújtott, és irgalmatlanul jól érezte magát. Elfeledve nyomort és nélkülözést, a kilátástalan szürkeséget, fehér szarvasbőr kesztyűjével szórakozottan porolgatta remekbe szabott, drága felöltőjének ujját.
Körülötte szép, fiatal dámák suhantak el, gyöngyöző kacajuk felmelegítette fáradt szívét.
A lágy tengeri szél könnyeden borzolta brillantintól fénylő haját, kecses kis meghajlásokkal üdvözölte a már látásból ismert elegáns hölgyeket. Ébenfa sétapálcájával leintett egy arra jövő fiákert, gyakorlott könnyedséggel lépett fel és helyezte magát kényelembe. A kocsi megindult, a mellette elsuhanó fakoronák barátságosan integettek, minden súlytalan volt, és csodálatos.
Az egyik hatalmas platán alatt álló elegáns, nagy rózsás kalapot viselő hölgy barátságosan intett kocsija felé, ő éppen előrehajolt, hogy botja ezüst fogójával megkopogtassa a kocsis vállát, mikor mindennek vége szakadt, és újra a sötét üzlethelyiségben találta magát. Az őrá meredő két éles szempár megélénkült, a kis ember tehetetlenül széttárta karjait, és részvéttel sóhajtott.
Igazán sajnálom- mondta, uraságodnak ennyi pénze volt. A vendég magába roskadtan felállt, és kilépett az utcára.
Még éltek benne az álom bódító emlékei, most még büdösebbnek, és romosabbnak találta a jól ismert utcát, mint valaha.
Az egész utcában terjengett a pinceszaggal keveredett kosz szaga, nyakon öntve a konyhák nehéz bűzével, ez, az illat beleette magát mindenbe és mindenkibe, örökre és kiszellőzhetetlenül. Akit egyszer megcsapott, sosem felejtette el. Ennek a sikátornak a végében, az utolsó omlott vakolatú tűzfalánál bújt meg a kis üzlet, amit csak álombörzének neveztek a helybeliek.
Kopott, sötétbarna ajtaján kívül, egy kis kirakata is volt, piszkos üvegén át, csak egy félig elszáradt muskátli, egy vaslábasban beültetve kornyadozott. A belépő ügyfél, kis, olajos hajópadlós helységbe jutott, szemben pult, előtte két rozzant fatámlásszékkel, minden berendezését az üzletnek, feketére mart az idő.
Dohányszínű falain nem volt semmi, egyetlen pislákoló falikar biztosította a fényt. Aki benyitott nyikorgó ajtaján, hosszú ideig nem látott semmit, csak érezte az áporodott- nehéz szagot. Aztán megszokták szemei a homályt, és felfedezte a pult túlsó felén csendben várakozó tulajdonost. Ráncos képű, alacsony vézna öreg emberke volt, állát majd beleverte a pult lapjának szélébe. Kis, élénk patkányszemekkel végig vizslatta látogatóját, majd szó nélkül intett, üljön le. Merev, hideg tekintete az ügyfél szemeibe fúródott, az egyre nagyobbnak látta a két szemet, akkorára nőttek, betöltötték az egész szobát.
Aztán az álom megelevenedett. Egy tengerparti nyaralóhelyen álldogált, és nézte a színes forgatagot, még szájában érezte a kitűnő ebéd ízeit, szivarra gyújtott, és irgalmatlanul jól érezte magát. Elfeledve nyomort és nélkülözést, a kilátástalan szürkeséget, fehér szarvasbőr kesztyűjével szórakozottan porolgatta remekbe szabott, drága felöltőjének ujját.
Körülötte szép, fiatal dámák suhantak el, gyöngyöző kacajuk felmelegítette fáradt szívét.
A lágy tengeri szél könnyeden borzolta brillantintól fénylő haját, kecses kis meghajlásokkal üdvözölte a már látásból ismert elegáns hölgyeket. Ébenfa sétapálcájával leintett egy arra jövő fiákert, gyakorlott könnyedséggel lépett fel és helyezte magát kényelembe. A kocsi megindult, a mellette elsuhanó fakoronák barátságosan integettek, minden súlytalan volt, és csodálatos.
Az egyik hatalmas platán alatt álló elegáns, nagy rózsás kalapot viselő hölgy barátságosan intett kocsija felé, ő éppen előrehajolt, hogy botja ezüst fogójával megkopogtassa a kocsis vállát, mikor mindennek vége szakadt, és újra a sötét üzlethelyiségben találta magát. Az őrá meredő két éles szempár megélénkült, a kis ember tehetetlenül széttárta karjait, és részvéttel sóhajtott.
Igazán sajnálom- mondta, uraságodnak ennyi pénze volt. A vendég magába roskadtan felállt, és kilépett az utcára.
Még éltek benne az álom bódító emlékei, most még büdösebbnek, és romosabbnak találta a jól ismert utcát, mint valaha.
Kép: Kapolyi György alkotása
Érdekes, a "viszonyok" szó ötlött fel elsőre bennem, írásod olvastán Gyuri. A hely, ahová álmodni betér a vendég, siralmas, a bolt úgyszintén. Ehhez képest különösképpen csodás, amit lát - amíg futja... - Majd kimegy, s látomása után még a siralmas körülmények is nyomorúságosabbá válnak szemében. Viszonyok: mi van, mit szeretnénk, mire telik... Aztán marad csak a nagy elégedetlenség. A kemény valóságot írtad meg igazán frappánsan, kedves Gyuri. :))
VálaszTörlés"Mi van, mit szeretnénk, és mire telik"
TörlésSokak számára, ez hétköznapjaik visszatérő problémája Gábor.
Ha nem telik, az egy megkeseredett monotóniát garantál, de ha belekóstol egy vágyott létbe, és visszazökken a keserű mába, még nehezebb lesz számára élni.
Köszönöm látó hozzászólásodat.
gyuri
Igen, alighanem még büdösebbnek és romosabbnak, kedves Gyuri.
VálaszTörlésViszont volt néhány jó perce...
Kedves Tibor.
TörlésAnnak a pár jó percnek,hatalmas ára, hogy a továbbiakban, l lett lévén összehasonlításra lehetősége, még nehezebben tudja elviselni azt, ami valójában számára adatott.
Köszönöm látogatásodat.
gyuri
Kedves Gyuri,
VálaszTörlésNagyon jó az ötlet és remekül megírtad ezt is, ott voltam és láttam amit láttattál, azóta is arról beszélgetünk itthon, mennyire kell akarni a lehetetlent, hogy elérjük a lehetségest és az a lehetséges olyan lesz-e amit szeretnénk? És mennyire mérgező a siker? :)
Kedves Noémi.
TörlésÖrülök, ha megmozgatta a fantáziádat írásom.
Ha nem nagyon akarsz, nem fog menni. Ha nagyon, akkor sem biztos a siker.
Mert a sors, amit megenged, az különösebb erőfeszítés nélkül is megy, ellenkező esetben, akkor sem, ha belegebedsz./Dühös ember, nem tud verekedni.../
A reális szemlélet, ami olyan vágyakat hoz, ami neked elérhető.
Köszönöm, hogy meglátogattál.
gyuri
Valahogy úgy szokták mondani szlengben, hogy álmodik a nyomor. A novelládban pedig a szó szoros értelmében, milyen jó néha mást látni, mint amiben vagyunk, kis nyugalmat, jó létet érezni, s minél nagyobb a csillogás, annál keservesebb az ébredés. :) Jó írás ! :)
VálaszTörlés