Kapolyi Noémi: Gvendolin néni

A családi ebédlőt kedvelte mindenki leginkább a házban, amikor Egon felnőtt, nem is tudta visszaidézni az emlékei között, hogy miért is koptak el az együtt elköltött ebédek, és bensőséges beszélgetések alkalmai.
A nagy, hosszú asztal mellett mindenki kényelmesen elfért, eszegettek, beszélgettek, a székek masszívak, kényelmesek voltak, sokáig lehetett időzgetni rajtuk ücsörögve.
Körben a falaknál bútorok álltak, egy kredenc, mellette vitrin,  a tálaló fölött Gvendolin néni portréja, egy gyönyörű aranyozott blondel keretben, sarkaiban domborodó virágmintákkal, valamint az elhagyhatatlan gobelinek, amiket nagymama megállás nélkül ontott magából évtizedeken át.
De végezetül, tulajdonképpen ok nélkül kivonták az ebédlőt a használatból.
A konyhában ettek néha közösen, de leginkább mindenki a neki alkalmas időben.
A karácsonyi, és más ünnepi étkezésekre édesanyja a nappaliban terített meg, mondván, hogy ott a legünnepélyesebb.
Néha, amikor a kis asztalnál együtt szorongott mindenki, Egon megkérdezte, miért nem a tágas ebédlőben esznek a nagy asztalnál, de nem igazán kapott rá választ.
Teltek az évek, olyannyira nem használták a tágas helységet, hogy a magas, fehérre mázolt ajtószárnyakat eleinte csak behajtották, aztán végül be is zárták, átadva a szobát a feledésnek.
Már eszébe sem jutott senkinek, hogy a házban ebédlő is létezik.
Aztán eljött az idő,  és már nem is volt szükség rá.
Elcsendesedett a ház, az idős nagyszülők jobblétre szenderültek,  korosodó szülei pedig főként a nappaliban töltötték az idejüket.
Egon dolgozott, és addig-addig udvarolt, míg otthon bejelentette, nősülni szándékozik.
A házasság megkötését követően pedig ifjú feleségével új lakásban kezdték el közös életüket.
Egy vasárnapi napon, amikor Egon szülei meglátogatták őket, nem üres kézzel érkeztek a fiatalokhoz.
Apukája egy vastagon becsomagolt lapos, nagy valamit tartott a kezében.
Ahogyan óvatosan letépkedte a papírt,  egyre több részlet vált láthatóvá, felismerte: ez az a festmény, ami a családi ebédlőben a falon lógott annak idején, és Gvendolin nénit ábrázolta.
Jóleső érzés járta át, hogy itt a kép, igazán szívből örült neki.
Másnap felrakta a falra a lakás étkezőjében, hiszen ahogy gyerekkorában mesélték neki, a néni utolsó kívánsága az volt, hogy a festmény mindig az ebédlőkben legyen elhelyezve, hiszen ott gyűlik össze a család a leggyakrabban,  a néni ezek szerint nagyon családszerető lehetett.
El is morfondírozott azon, milyen mások ma már a lakások, nincsenek benne akkora terek, mint akár a szülői házban.
De nem bánta, ez itt az övék, a sajátjuk, és nekik ez az otthonuk.
Aztán leült az asztalhoz,  figyelmesen megnézte a képet.
Érdekes -gondolta-, miért is nem emlékszik az akkori ebédlőben erre a portréra?
Kifejezetten csinos asszony nézett vissza rá, szépen leomló, lágy szőke hajjal, kék szemekkel, finoman ívelt ajkakkal, igazán kellemes jelenség lehetett.
A keret is hibátlan volt, az aranyozás szinte ragyogott, ha rávetült a fény, az idő nem fogott rajta.
Lassan megszokottá vált a mindennapi közös élet, gyermekük született, felnőtt, és az eltelt évek során belopta magát kettejük közé az enyhe unalom.
Nem voltak boldogtalanok, mert ahhoz is érzések kellenek, boldogok sem voltak kifejezetten, békésen tudtak együtt unatkozni szabadidejükben, néha vendégeket hívtak, vagy épp ők látogattak el valahová, de ahogy ezek a programok is eltünedeztek, maradt a munka utáni csendes otthonlét.
Egy ilyen estén Egon újra leült az étkezőben, és megnézte a képet.
Valahogy évekkel ezelőtt nem erre emlékezett, próbálta tornáztatni az agyát, de nem sikerült felidézni az emlékezetéből, milyen is volt akkor, úgy érezte, valahogy más lehetett.
Talán nem tűnt ennyire ősznek a haja, és az arca, hát a fene sem tudja már, de talán fiatal nőt ábrázolt, a szem alatti árkokra nem emlékezett.
Végül, mivel nem sikerült magában dűlőre jutnia a látottak felett, felállt, csinált magának egy szendvicset a konyhában, és a kanapéra telepedve elfogyasztotta, míg neje a fotelban rejtvényt fejtegetett.
Hétvégeken rendszeresen az étkezőt használták, ilyenkor jött a gyerek, és közösen megebédeltek.
Azonban a hét többi napján egyre ritkábban telepedtek le az asztal köré.
Egonnak az a kellemetlen érzése támadt, mintha a néni őt nézné, de aztán elhessegette magától a gondolatot.
Még az is megfordult a fejében, hogy talán majd öregségére valami üldözési mániája lesz.
Néha látszólag csak úgy, egy újsággal a kezében odaült, aztán váratlanul lopva felnézett a képre.
Határozottan érezte, sőt, látta, hogy a néni a szemébe néz!
A haja ősz lett, most már észrevette, a szeme alatti árkok köré sötét karikákat festett az idő.
Rosszindulat áradt felé, és erős szorongást érzett.
Egy napon, amikor ő ért haza elsőnek, fogta a képet, leakasztotta a falról, és a hazafelé megvásárolt vastag csomagolópapírba tekerte, erős spárgával először körbe kötözte, majd a kép alatt átfűzve fölül is átcsomózta.
Amikor megnézte, milyenre sikerült a csomagolás a biztonság kedvéért még arcmagasságban kétszer áttekerte a papírt, és újra lekötötte.
Aztán berakta a konyha melletti tárolóba a falnak támasztva.
Amikor a felesége hazaért, és lepakolta a szatyrait az asztalnál, fölnézett, észrevette, hogy a néni nincs a falon, meg is kérdezte Egont, hol van a festmény.
Miután Egon megmutatta a tárolóban, a neje szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Lassan újra használgatni kezdték az étkezőjüket, először néha leültek egy kávéra, vagy ott kaptak be pár falatot, később már minden este ott vacsoráztak együtt, mondván, mennyivel egyszerűbb így enni, mint a szobába behordani a tálcájukat.
Újabban egyre többet beszélgettek egymással, és jól érezték együtt magukat.
Amikor aztán a fiúk egyik nap bejelentette, hogy megkérte a barátnője kezét, Egon tudta, hogy mivel a hagyományt tisztelni kell, nem fognak a feleségével ajándékot venni a fiúknak, hiszen ott van Gvendolin néni portréja.


Kép:  Rippl-Rónai József: Gróf Andrássy Tivadarné portréja (1896, pasztell, vászon, 54,5 × 38 cm, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár)