Kapolyi Noémi: Lidércke

Nagyon szeretett a fák lábainál üldögélni, elmélkedni a lét dolgain, a virágok színén meg azon, hogy a vándorok életét hogyan tudná egy icipicit megkeseríteni.
Néha felfénylett esti sötét órákon, ilyenkor az erre járó sűrűn vetette magára a kereszteket, meg fennhangon imákat mormolt és szedte a lábát.
De ezt már eléggé unta.
Valami újat szeretett volna, valami mást, csak még nem tudta, mi legyen az.
Egyik nap egy fiatal leány lépett az erdőbe, az ösvényen ment, és a szoknyája derekára kötött apró zsákocskákba szedegetett mindenféle növényeket és virágokat, egyetlen nagyobb zsák lógott csak a derekán, de abba semmit sem rakosgatott.
Lassan, nyugodtan sétálgatott, gondosan elidőzött, néha egyik-másik virágot tanulmányozva, de ha leszedte, valami rendszer szerint rakosgatta őket, hol ide, hol a másik zsákocskába.
Lidércke egészen jól kezdte érezni magát, hiszen újabb mókát remélt a nem várt találkozástól.
Ahogy a leány egyre beljebb jutott az erdőben, a nap sugarai már nem bírtak áttörni a sűrű lombsátoron, így kellemes félhomály uralkodott.
Lidércke pattogtatni kezdte a korhadt faágakat, zizegtette a gallyakat és várt.
A leány kicsit megállt, figyelt, azután továbbindult enyhe kis mosollyal a szája sarkában.
Itt már bogyókat kezdett gyűjtögetni a ritkás levelű bokrok ágairól.
Lidércke nem tudta, hol marad az ijedezés, ezért aztán az egyik fa törzse mögül hideget kezdett árasztani, a nyirkos hideggel pedig enyhe dohszag keveredett.
A leány odament a fa tövéhez, és kényelmesen letelepedett, majd megszólalt:
- Lidércke, hát itt vagy, gyere és mutasd magad szépen.
Lidércke elképedt, hogyan is jöhetett rá ez a lány, hogy ő az?
- Gyere elő szépen, nem akarlak megfogni, de ha így folytatod, elkaplak, és hazaviszlek a zsákomban.
Lidércke kioldalgott a fa mögül, de valahogy azt vette észre magán, hogy kezd nem tetszeni neki ez az egész.
- Hát itt vagy. Félni nem kellemes dolog, én nem tartok tőled, ezt már tapasztaltad, de miért ijesztgeted az erre járókat mondd?
Lidércke tétován ácsorgott, fogalma sem volt, hogy mit is válaszoljon.
- Hát, nem tudom, talán unatkozom kicsit.
Itt az erdőben nem történik semmi. Már vándorból sincs annyi, mint a régi szép időkben, meg aztán beszélgetni sincs kivel.
A leány nézte Lidérckét, és valami kíváncsi gondolat suhant át az arcán, aztán megszólalt:
- Otthont, és jó kis kalandos életet ajánlok neked, ha a macskámmal megleszel, akkor velem jöhetsz.
Gondold meg.
Itt mindig egyedül üldögélsz, nem történik semmi, nálam megfordulnak javasasszonyok, bábák, messze földről mindenféle emberek.
Ott laknál velünk.
De a feltételem az, hogy nem ijesztgethetsz csak úgy senkit, de aztán ha szólok, akkor viszont kapkodd magad és olyan ijesztő légy, amilyen csak bírni tudsz!
Az ösvényen immár ketten mendegéltek kifelé a rengetegből egy kedves kis erdei hajlék felé.
A zsák a leány derekán pedig üresen maradt.