Robog velem a vonat,
útközben nem áll meg sehol,
az elsuhanó tájak mozaikjait bámulom
át - a koszos vonatablakon.
Egymásra gyűrődő földek,
távolba törpülő tanyák,
lombtalan téli fák nyelik az út porát.
Néma, néptelen alföldi táj,
reményt vesztett, hallgatag némaság,
hova lett Petőfi lelkét hevítő szabadságod?
Hova lett örökké jobb jövőt sóvárgó vágyad?
Magyarország, - te büszke, szép hazám!
A célállomáson vár rám a nagyvárosi lárma,
vendéglátó rokonok kedves unszolása:
maradj még, szórakozz velünk, szeretünk.
De az úti élményt nem tudom feledni,
magamban hordozom nyomasztó emlékét,
Petőfi korába szívesen visszatérnék.
Történelmünk büszkeséget adó nagy eseményére, a kezdetekre, a márciusi folytatásra gondolva, persze, hogy lehangoló a jelenkori reményvesztettségben élni. Versedben ezt fejezted ki, jól kapcsolódtál nemzeti ünnepünkhöz, kedves Sarolta.
VálaszTörlésKöszönöm hűséges figyelmedet
TörlésJól látod szívem szomorúságának hátterét.
Kedves Sarolta,
VálaszTörlésGratulálok az ünnepi versedhez :)