A kórház régi pszichiátriai épületének szobáiban csak mennyezeti búra volt, a gömb alakú lámpa a plafonon világított. Már sűrűsödött az éjszaka, a kórteremben mégis égett a villany.Mint egy sápadt Nap, gondolta, amikor először felneszelt. Csodálkozva látta, hogy ágya mellett egy fehér ruhás angyal ül. Sosem hitt a túlvilágban, vagy más effélében, most nem tudta elképzelni, mi történhetett. Talán már ott is van, a másik oldalon? Lehet, hogy mégis van valami a halál után ? Aztán észrevette, hogy a karja jó vastagon be van tekerve ragtapasszal, s valami műanyag cső...Infúziós állvány... Félig telt lefordított palack… Akkor mégsem odaát van…Undorító vizelet és székletszag csapta meg orrát, mintha egészen közelről, a matracából érezné. Kapart a torka, de nem fájt semmije. Lassan lecsukódtak a szemei.Amikor újra felébredt, már nem volt az infúzió a karjába kötve, s rögtön a WC-re akart menni. Nagyon kell pisilni, gondolta, s felült az ágy szélén. Nehezen tudott elindulni. Irdatlanul húzta a feje. A vaságyakba kapaszkodva valahogy mégis kitámolygott a folyosóra. Balra, balra kell menni, lehetőleg végig a fal mellett. Részegen imbolygott előtte a folyosó félhomálya. Nem kelhet föl, nem érti, érkezett hozzá a gépies hang, mintha valami távoli bolygóról szóltak volna hozzá. Csak a WC-re, motyogta, s aztán megfordult vele a világ. A kopott, hideg kockaköveken feküdt, félig egy asztal alatt. Na, ugye megmondtam, süvöltött a hang. Egy szék vagy asztal vaslábában üthette meg magát, az ajka mintha megduzzadt volna, biztosan föl is repedt. Kip-kop, siető fapapucsok közeledtek, s érezte, hogy ketten felemelik a földről. Erősen szorították a karját, szinte fájt. Én csak a WC-re akarok… próbálkozott újra, erőtlenül. Feküdnie kell, mondta az egyik nővér. Nem tudok, nem tudok már feküdni, nem akarok, a WC-re szeretnék, oda kell kimennem. A másik fehér köpenyesnél injekciós tűt vett észre. Akkor eszmélt rá, hogy csak a durva vászon kórházi hálóing van rajta, semmi egyéb. Erőszakkal ki akarta szabadítani magát, de képtelen volt.Bevisszük a négyesbe, határozott a hangosabbik nővér. Nem, oda aztán végképp nem! A négyes kórterembe nem megy, bármi történjen is. Kiabált, kapálódzott, ahogy csak bírt.Pár másodperc múlva mégis ott feküdt a hálós ágyon, beadták neki az injekciót, itt aztán reggelig biztosan aludni fog, mondta a nővér mérgesen, s határozott mozdulattal berántotta az ágy rácsát. Legalább a lakatot ne, drága nővérke, ne, ne, esdekelt sírva, de könyörtelenül helyére kattant a lakat nyelve, s a zárban elfordult a kulcs.
Bezárták.
A folyosóról beszűrődő halvány fénynél is jól látta, hogy ketrecben van, ketrecben, mint a befogott vadállatok. Iszonyat és leírhatatlan félelem fogta el. Hangosan, sírva ordibált egy ideig, markolta, rázta a rácsot, rángatta a hálót, nővérke, nővérke, engedjen ki, nyöszörögte, aztán lassan hatni kezdett az injekció, mert kisvártatva elcsendesedett.
Arra ébredt, hogy kinyitották a lakatot, elhúzták a rácsot. Visszafekhet a helyére, közölte a nővér szenvtelen hangon, s ő lehajtott fejjel tántorgott vissza a kettes kórterembe. Bebújt az ágyába, fejére húzta a takarót, s szeméből szivárogni kezdtek a könnyek. Ide-oda áramlottak agyában a zavaros gondolatok. Összefüggéstelen képkockák, mint egy megvágatlan film, aminek már fölvették a jeleneteit.
A gyógyszereket hetek óta magánál hordta. Valami szokatlan zaklatottság fogta el mindig arra a gondolatra, hogy nála van a rengeteg nyugtató, s bármikor megteheti, ha úgy érzi, nem bírja tovább. A haláltól nem félt, inkább csak attól, hogyan tud majd tovább élni, ha esetleg mégsem lesz „befejezett”…? Egész életében mindig mindent elbaltázott, a házasságát, a tanulást, a szerelmeit, soha semmi nem sikerült, miért éppen ezzel lenne szerencséje? Talán mégis jobb lett volna a vonat elé …nyilallt belé.
Ó, bárcsak halt volna meg, hogy többé ne kelljen a szemébe nézni az embereknek! Már réges-régen nem szeretett senkit, s úgy érezte, őt sem szeretik. Üres volt a lelke. Célok nélkül vergődött, kedvetlenül vonszolta magát az idő s a tér változó dimenzióiban, s várta, hogy vége legyen egy percnek, egy órának, egy napnak, egy évnek. Az életnek. Csak egy növény vagyok, gondolta néha, keserű öngúnnyal. Hol voltak már a ki nem mondott, el nem gondolt álmok, amelyek ott fészkeltek tudata legmélyén, s erőt adtak a hétköznapokhoz.
A kórház WC-jében reszkető kézzel bontogatta ki a rózsaszín tablettákat. Egyszerre nem bírta mindet lenyelni. Háromszorra kellett. Visszafeküdt az ágyába, fejére tette a fülhallgatót, hogy többé ne jussanak el hozzá a külvilág zajai. …”aludj el kedvesem,” énekelte Koncz Zsuzsa.
Két erős férfi vonszolta végig a folyosón ernyedt testét, majd kiszakadt a karja, úgy markolták. A fürdőbe vitték. Nyelje már le azt a rohadt csövet, mert most már én dugom le, kiabált idegesen az egyik markos ápoló, miközben egy tölcsérbe meregette a vizet. Hirtelen orra, szája megtelt hányadékkal, majdnem megfulladt. Mi lehet az a sok sárgás-fekete trutymó itt előttem, gondolta undorodva, tojásrántotta, jutott eszébe. Megpillantotta a doktornőt, aki rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy emezek kínozzák őt. Aztán nem emlékezett semmire. Majd csak a sápadt gömbre a mennyezeten.
Most, hogy újra visszafeküdhetett a helyére, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy képtelen még egyszer belenézni a világba. Elgyötörten várta a másnapi vizitet. A kezelőorvosa nem állt szóba vele. Haragszik rám, gondolta rettegve. Miért haragszik, talán amiért élek? Vagy amiért meg akartam halni? Naphosszat ezen töprengett. S, hogy mégiscsak jobb lett volna másként…
Remegett a gyomra, légszomj gyötörte, s a futni, rohanni, ordítani, ütni, ölni vágyás nyugtalanító kényszere nem oldódott fel az erőtlen tehetetlenségben. A tanácstalanságban, hogy mi lesz a következő percben, mi lesz holnap és azután? Hétfőn bocsánatot kellene kérnem a doktornőtől, ötlött az eszébe. Egész hét végén ebbe a gondolatba kapaszkodott. De a doktornő hétfőn nem dolgozott. Más helyettesítette. Hogy van, kérdezte tőle viziten az idegen orvos. Mondta, hogy nem tud aludni. A doktor firkantott valamit a kórlapra, odaszólt a nővérnek, s máris továbblépett a következő beteghez. Öt egymást követő éjszaka nem aludt, egy szemernyit sem. Nappal meg csak feküdt, szinte mozdulatlanul, nem akart látogatót, nem beszélt senkivel. A hatodik nap délután odavánszorgott az ügyeletes orvoshoz. A fiatal doktornő nagyon együtt érzően viselkedett. Még egy másodpercre meg is érintette a vállát, amint elment mellette. Ez meglepően jól esett neki. Mégis ember vagyok talán, gondolta, szinte borzongva. Az altató mellé injekciót is kapott, így végre aludt néhány órát. De rémálmok kínozták. Verítékben úszva ébredt.
Másnap reggel már bent volt a kezelőorvosa. Viziten kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a doktornővel. Szólok, ha lesz időm magára, válaszolta az, kimérten. Amikor az orvosnő üzent érte, sietve bújt a köntösébe, de rögtön kimondhatatlan szorongás öntötte el. Zsibbadt mindene. Egész teste remegett, ahogy a rendelőbe lépett. Bocsásson meg… kezdte, könnyektől átázott zsebkendőjét gyűrögetve, miközben leült az orvossal szemben. A doktornő alig szólt. Hagyta, hogy ő beszéljen. Bocsásson meg doktornő, megpróbálok tovább élni. Nem akarok, de azt hiszem, nincs más választásom, mondta fahangon, meggyőződés nélkül. Felemelte a fejét, a pszichiáter szemébe nézett, tekintetük egy pillanatra találkozott. Úgy látta, mintha a doktornő szigorú vonásai kissé megenyhültek volna.
Azóta él.
Már értékeli a mindennapok apró örömeit, célokat tűz ki, persze csak neki való, apró kis célokat, amiket meg is tud valósítani. Újra érzi a virágok bódító illatát, örül a nyári napfénynek. Igazi barátai még nincsenek, (bár már akad egy-két rokonszenves ismerőse) egyedül hadakozik az élettel, de egyre ritkábban fordul elő vele, hogy növénynek érzi magát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése