Bágyadt napsugarú őszi reggelen
könnyed mosollyal mondtad nekem:
soha sem akartuk hogy te
megszüless, gyermekem.
A kés kezemből csörrenve hullott,
csak néztem rád dermedten,
közben a filmem pergett:
magányos életem.
Folytattad mondatod, de azt
már nem hallotta szívem,
súlya kőszikla volt,
s alatta a halott én magam.
Sokszor jutnak eszembe fájó szavaid,
s annyiszor sajognak sebei.
Nem gyógyul, alattomosan
kapaszkodik belém.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése